Erkölcsi botrányok az iskolában

Szekszárdi Júlia tanulmánya (1. rész)

Tartalom

Bevezetés

1. rész: Az ötvenes évek vége

2. rész: A hatvanas és hetvenes évek fordulója

3. rész: Közvetlenül a rendszerváltás után
4. rész: Az ezredfordulón
5. rész: Hogyan tovább?

—

Bevezetés

„Hová tűnt az erkölcsi halál?” – vetette fel a kérdést Popper Péter, amikor a 80-as évek közepén egy országos botrány központi szereplőjét (ki emlékszik ma már a híres-nevezetes totócsalóra?!) hároméves börtönbüntetéséből kiszabadulva négyszáz rajongó fogadta az ún. „Botrány klubban”. (Az eseményről az egyik országos napilap is beszámolt.) Popper eltöpreng azon, hogy hajdanában az az ember, aki megsértette a társadalmi együttélés normáit vagy köztörvényes bűncselekményt követett el hosszú időre, olykor örökre elvesztette erkölcsi hitelét.

Az iskolai erkölcsbotrányok természetrajzának fél évszázados történetét néhány jellegzetes eset példáján keresztül szemügyre véve figyelemre méltó tendenciák rajzolódnak ki, amelyek – többek között – azt is segítenek megérteni, hogy miért olyan nehéz ma a pedagógus, az iskola dolga, ha szerepet akar vállalni diákjai erkölcsi szocializációjában.

Az ötvenes évek vége

1958-ban a fordulat éve óta először (és évtizedekre utoljára) országos szépségkirálynő választás volt Magyarországon. Az akkoriban szokatlanul nagy sajtóvisszhanggal járó versenyt egy középiskolás lány, a harmadik gimnáziumi osztályba készülő B. Margit nyerte, akinek – mint ahogyan ezt valamennyi újság kiemelte – minden smink nélkül, egyszerű szolid öltözékben sikerült a legszebbet megillető koronát megkapnia. Mi, az iskolatársnők (ez még az általános koedukáció előtti időszak) őszinte, irigységgel vegyes csodálattal fogadtuk a kapcsolódó újsághíreket, és úgy éreztük, hogy ez egyben az iskola dicsősége is. Gratulálnunk azonban nem sikerült a „királynőnek”, mert az iskola a lehető leghatározottabban, a fellebbezés legapróbb lehetősége nélkül kicsapta őt avval az indokkal, hogy egy diákhoz méltatlan, erkölcsromboló magatartást tanúsítva szégyent hozott az intézményre, és így többé a lábát be nem teheti oda. Tanáraink e kérdésről általában nem beszéltek velünk, s az itt-ott elejtett megjegyzések azt engedték sejtetni, hogy többségükben nem vonják kétségbe a döntés indokoltságát.

Az eset akár az Abigél Matulájában is megeshetett volna. Szigorú szabályok, az „erkölcs” konzervatív módon történő védelmezése, a megfellebbezhetetlen normák feltétel nélküli képviselete. Persze a Matula erkölcsi rendjét valódi hagyományok őrizték, hiteles pedagógusok, meggyőződéssel képviselték: Nem is szólva arról, hogy az az iskola valóban képes volt (igaz csak ideig-óráig) megvédelmezni a főszereplő Ginát a külső, kegyetlen világ gonosz erőitől. (Nem véletlen, hogy az írónő Szabó Magda még ma is büszkén hivatkozik az ő „matulájában” megszerzett, a nehéz időkben erőt adó erkölcsi tartására). Az ötvenes évek „vörös zárdaként” emlegetett középiskolájában a formák és a szigor megmaradt ugyan, bár a hitelesség eltűnőben volt. Az eset semmifajta nyilvánosságot nem kapott, nem lett belőle tehát „botrány”.