A készülő társasjáték tesztelésének néhány tapasztalata
Csiszolgatjuk, alakul, néha pedig teszünk egy próbát: ismét a PREVENT programról lesz szó, arról a játékosnak szánt eszközről, amely segítheti a pedagógusokat abban, hogy a fiatalok csoportjaiban kialakuló zaklatási és abúzushelyzeteket megelőzzék. Nem eszköze az adott pillanatban robbanással fenyegető helyzetek megoldásának, de reméljük, hogy mint neve is mutatja, a prevenciót jól szolgálja majd.
Felnőttek fognak dolgozni vele, fiatalok érdekében, így bár a játéknak nem ők a célcsoportja, mégis fontos, milyennek látják, mit gondolnak róla. Azért, hogy erről kapjunk információkat, a játék egyik változatát kipróbáltuk egy budapesti tantestületben, egy speciális iskola gyógypedagógiai asszisztensei és különböző végzettségű pedagógusai (mind nők) részvételével. A résztvevőket 4-6 fős csoportokba osztva próbáltuk ki azt a két új karaktert, akiknek a kidolgozása a PREVENT programban dolgozó hazai csoport feladata volt: egy szegénységből a felsőoktatásba érkező fiatal nő és egy a hazai nemi sztereotípiáktól eltérő társadalmi szerepet vállaló – kicsi gyermekét otthon gondozó – fiatal férfi fiktív személyisége és élethelyzetei szerepeltek a játékban. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a leírásokban megjelenő szereplők, helyzetek, és azoknak a játék által felkínált megoldásai mennyire tűnnek életszerűnek a résztvevők számára. Éppen amiatt, hogy a kipróbálás szakaszában járunk, nyitottá tettük a helyzeteket, azaz volt lehetőség arra, hogy elvetve a játékba épített megoldásokat, újat, másikat dolgozzanak ki.
A kezdeti viszonyulást, amelyben feladathelyzetként élte meg a résztvevők egy része a folyamatot, a játék során bevonódás váltotta fel. Ha azonban felnőttek esetében is megjelenhetett, hogy „ki fog győzni?”, „ki fog nyerni?”, akkor újabb iránymutatást kaptunk arra, hogy ennek a játéknak a hatásosságát, a játékosok érzelmi bevonódását valószínűleg növeli a „tétnélküliség” – ha nem győzni kell, hanem meglátni a lehetőséget arra, hogy mások bőrébe bújva új helyzeteket vagy esetleg ismert helyzeteket új szemszögekből ismerhessenek meg.
A reakciók során jellemző volt, hogy a csoportok a játékban felkínált lehetőségek helyett saját megoldásokat dolgoztak ki az egyes konfliktushelyzetekre, időnként egymással is vitatkozva. Meglepetés volt, hogy a nemi szerepekre vonatkozóan milyen erős volt a sztereotípiák jelenléte egy a társadalom átlagánál képzettebb, a mindennapokban bizonyos fajta eltérések elfogadásával dolgozó, és életkora miatt a fiataloknál több élettapasztalattal rendelkező embercsoport esetében is. Sajnos, nem volt mód arra, hogy megtudjuk, hogyan vélekednének erről férfiak. Ez hiányossága is volt ennek a tesztnek. Ezzel együtt érkeztek olyan visszajelzések, amelyeket a játék fejlesztéséhez, finomításához fel tudunk majd használni. Spontán igény nyilvánult meg a helyzetek „eljátszására”, ami már átmenetet mutatott volna a programban folyó másik fejlesztési irány, a „Fórum Színház” módszer felé.
Az pedig komoly tanulság volt a játékvezető szempontjából, hogy még ha úgy tűnik is, hogy szervezési sajátságok folytán spontán megoldódik egy kényes helyzet – adott abúzustípus kapcsán egykor érintett személy jelenléte a csoportban -, nem bízhatjuk magunkat erre a „megoldódásra”. A próbajáték során az időkeretek viszonylagosan határozott megtartása miatt azok, akik előre jelezték, hogy egy bizony időpontban mindenképpen távozni fognak, a folyamat lezárulása előtt, végül maradtak „az a pár perc már nem számít”, így az érintett nem tudott „közéjük vegyülve” távozni, ami nehezen megoldható helyzetet eredményezett. A játékvezetőknek szánt útmutatóban erre majd fontos lesz felhívnunk a figyelmet.
A tesztelés tanulságai szerint fontos lenne vegyes nemi összetételű, a célcsoporthoz közelebbi életkorú emberekkel, legcélszerűbben pedagógusjelöltekkel megismételni a próbajátékot.
