Federmayer Katalin

Elképesztő örömmel csinálták…

Reggel 8 óra egy úgynevezett „jobb” budapesti gimnázium kapujában: hirtelen fékező autók, artisztikusan kimunkált „rendezetlen” frizurák, divatos cipellőkben koppanó lábak, rövidke pólókból kibukkanó pocik – megérkeztek a gyerekek.

Reggel 8 óra egy Tisza parti kempingben: a tacsakosra ázott sátrakból előbújnak a sebtében összefogott lófarkak, a félig-meddig már elszakadt vietnámi papucsok álmosan csoszognak a nagy kondér elé.

Ugyanazok a gyerekek, két különböző helyen, helyzetben. El sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom.

A Kölcsey Ferenc Gimnázium tanulói már másodszor vállalkoztak arra, hogy a szokásos nyári vízi túra kényelmes csordogálása helyett szemetet gyűjtenek. Ezen a nyáron is a Tisza felső folyásán haladtunk végig (Csaptól Sárospatakig), hogy összeszedjük a parton eldobált és a folyóban úszkáló hulladékot. A tábort már jó előre meg kellett szervezni, hiszen nem elég a szemetet zsákokba szedni, a zsákokat a partra kell tenni, és az elszállításukról gondoskodni. A háttérfeltételeket a környezetvédelmi akciót szervező E-misszió^* biztosította. Mint megtudtuk, ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen nem minden helység vette jó néven, hogy a partjukat, még ha csak rövid időre is, szeméttel csúfítsuk el.

Csaknem félnapos vonatozás után érkeztünk meg Mátészalkára, ahonnan busszal utaztunk tovább a tetthelyre. Aznap kegyes volt hozzánk a természet – ami a későbbiekre már igazán nem mondható el – így miután felvertük a sátrakat, azonnal mehettünk is a vízbe. Éjszaka félelmetes vihar, szakadó eső zúdult ránk. Volt, aki annyira elázott, hogy a hálózsákjából facsarni lehetett a vizet. Attól tartottam, hogy a fele társaság menten sarkon fordul, és haza menekül. Nem így történt: a huszonnégy gyerek közül senki sem panaszkodott! A rutinos nagyok – volt diákjaink, akik már 1-3. éves egyetemi hallgatók – nem kis élvezettel magyarázták a „butuska kicsiknek”, mi is a teendő az ilyen helyzetekben.

Borús, csaknem sötét reggelen szálltunk vízre. Az első nap kellemesen laza volt: alig 20 km-t kellett csak megtennünk. Mivel a víz magasan állt, hiába meresztettük a szemünket, sehol nem láttunk szemetet. Csak akkor szembesültünk a valósággal, mikor véletlenszerűen kikötöttünk egy-egy homokpadon, és felmásztunk a lejtős partra. Elképzelhetetlen mennyiségű flakon, üveg akadt fenn a hordalékban!

És ekkor megkezdődött a verseny: ki találja meg a leglehetetlenebb tárgyat?

Volt ott ukrán, román és természetesen magyar palack, minden italfajtából, minden mennyiségben. Ebben a kategóriában a győztes fogást egy Sztálin vodkás üveg jelentette. Ma sem értem, miért, de szinte valamennyi flakonon rajta volt a kupakja. Elképzelhető, milyen kellemetlen feladat a habos-mocskos vízből kipiszkálni, majd kinyitni, kimosogatni az üvegeket! Találtunk ezen kívül fej nélküli babát, autóalkatrészeket, bakancsokat, dézsát, papucsokat, öngyújtókat. A teli zsákok száma egyre gyarapodott, az eső folyamatosan esett, a gyerekek mégis pazarul érezték magukat. Esténként diadalittasan vonszolták ki a partra napi átlag 50 zsákot.

És ez így ment 10 napon keresztül.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag a munka láza hajtotta őket, hiszen közben kitűnően szórakoztak. Minden lehetséges helyzetben sikerült megtalálniuk az örömüket. Micsoda delikát élvezet például esőben focizni, krumplit pucolni, kenyeret vagdosni, és a tűz mellé telepedve elfogyasztani a megszolgált vacsorát!

Hogy mi a csoda magyarázata?

Először is a tábort vezető tanárnő (Vas Mariann), akit mindenki fenntartás nélkül szeret.

Másodszor is a köztudott tény, amiről mégis azt hisszük, hogy a mai gyerekekre már messze nem igaz: a közös munka öröme, az önnön hasznosság közvetlen megélése. Hiszen a mi annyiszor elmarasztalt fiataljainkban is megvan a képesség az egymásra utaltság élményének belátására, a közös munka örömének átérzésére.

A mi dolgunk csupán annyi, hogy mindehhez alkalmat teremtsünk.

—