Volt egyszer egy novellaíró pályázat

Kitaláltuk, hogy csinálunk egy novellaíró pályázatot. Már úgyis rég volt ilyen Magyarországon. Két korosztályt céloztunk meg: a középiskolásokat és a főiskolás és egyetemista hallgatókat. Kritériumként annyit adtunk meg, hogy a novellák a középiskolások esetében így végződjenek: és ekkor megszólalt a csengő. A felsőoktatásban részvevők esetében pedig így: és ez így van jól.Megfogalmaztuk szépen a kiírást, és szétküldtük mindenfele. Majd csönd. Egy-két-három napig. Aztán befutott az első novella.

Az én feladatom volt végigolvasni a beküldött írásokat, és ezekből összeállítani két novelláskötetet. Talán felesleges tanároknak magyarázni, milyen érzés olyan írásokkal találkozni, amelyeknek sok esetben nyilvánvalóan én vagyok az első olvasója, de mivel még sohasem csináltam ilyet, gyanítom, megengedhető a túlzott lelkesedés.

A határidőn belül 362 pályázó 457 novellája érkezett be – ezt a viszonyok miatt fontos leírnom. Mindkét korosztályból a legjobb hatvan írást egy-egy antológiában jelentetjük meg, illetve a legjobb hat pályázó önálló könyv kiadására kap lehetőséget. Érdekes, hogy az első szál felkapása után – ez egy Facebook-csoport létrehozása volt – a novellisták gyakorlatilag maguktól kezdtek el közösségbe szerveződni, és jelenleg ott tartanak, hogy egy közös blogot létrehozva egymás írásait olvassák és véleményezik.

A középiskolások írásaiért teljesen odavoltam, noha összességében az egyetemisták alkottak magasabb színvonalon. A gimis korosztály esetében az fogott meg, hogy a novellákat olvasva – és itt direkt nem csak a kötetben megjelent művekről beszélek – folyamatosan azon agyaltam, hogy 15-17 éves majdnemfelnőttek hogy lehetnek ennyire tudatosak. Hihetetlen érzés a betűk mögött meglátni azt a kicsit kiforratlan, kicsit elveszett kamaszt, aki nagy gondolatokkal, szerethető érzelmi gubancokkal, elkapott hangulatokkal, véresen komoly problémákkal és a külvilágnak adott fricskákkal az arcomba süvít, hogy nézd, ezt én írtam, ez vagyok én!

Nem a történetekről beszélek. Nem is az irodalmi stílusról. Kicsit megbicsaklik, jól indul, de helyenként döcög: ez belefér. Megette a fene, ha már most tökéletesek. Sokan közülük már régebb óta írnak, sokan az első próbálkozásukat küldték el. Azok a mozzanatok a legjobbak, amikor nem lehet nem észrevenni azt a gondolkodásmódot, amit én is képviseltem tizenévesen, és jó látni, jó felismerni, jó örülni neki és jajdejó túllenni rajta. És ettől válik az egész olyan szerethetővé.

A főiskolásoknál és egyetemistáknál már kicsit más a helyzet. Többet írtak eddig, többet olvastak. Beléjük nevelődött már valami abból, amit kanonizált irodalomnak tartunk, így ha a legvagányabb irányzatot is választják, művük mindenképpen illeszkedik egy olyan rendszerbe, aminek megfelelni lehet, de aminek keretein belül újat alkotni nagyon nehéz. Szerencsére többüknek sikerült kilépni ebből a körből, amikor velük találkoztam a szobányivá duzzadt papírhalom közepén, nagyon örültem. Az ő esetükben már nem nagyon fordultak elő stilisztikai hibák. Nyilván voltak kirívó esetek, ahol másfél oldalból már egy jelentősebb terjedelmű közhelyszótárt is össze lehetett volna állítani, de a többség korrekt novellát küldött. Olyat, amire a suliban ráírjuk: ötös. Ebből persze senki ne gondolja, hogy rossz lenne a végeredmény, sőt: a mai kortárs irodalom esetében sokszor ugyanezt érzem, kipipálnám a könyvet az utolsó oldalon, és adnék rá egy szép, piros ötöst. Feltehetően ennek van most itt az ideje.

Összességében szerettem ezeket a szövegeket hajnali négykor kávémérgezés enyhe tüneteivel olvasni. Jók voltak a buszon, és jók a Balaton partján a hidegben ücsörögve. Voltak, amiket a konyhában lehetett jól olvasni, miközben arra vártam, hogy felforrjon a víz, és volt olyan, ami kifejezetten a reggeli metróhoz kell.

Azért jó ez a kétkötetnyi novella, mert visszahoz valamennyit abból, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Emlékeztet arra, hogy milyen volt kamasznak lenni, és rámutat arra is, hogy milyen gondok foglalkoztatják ma a fiatalokat. Jó látni, hogy az irodalom gyakorlatilag mindenkié, és hogy lassan talán képes lesz arra, hogy kinője a hetven éve berögzült pózokat és elvárásokat. Úgy érzem, hogy ez a két kötet most valaminek a kezdete. Valami jónak, valami olyannak, aminek már nagyon helye van a világban.

Drienyovszki Eszter