„Kontraszelektált társaság” – Csak alkalmatlanok mennek tanárnak?

A kontraszelekció, ha létezik egyáltalán, csak tünet, a probléma a toxikus környezet.

35 éve jelent meg Beke Kata: Jelentés a kontraszelekcióról című nagyhatású könyve. A műben szereplő gondolatok, szófordulatok azóta a magyar közgondolkodás részévé váltak. Sajnos a leginkább vitatható gondolata terjedt el a köztudatban. A pedagógusok tényleg egy „kontraszelektált társaság”? És ha igen, akkor ez mit jelent?

Amikor 1988 – ban megjelent Beke Kata: Jelentés a kontraszelekcióról című könyve[1], a szerző pontos leírását adta az akkori magyar iskola világának. (Megjegyzem, hogy ha ma születne meg ez a könyv, nagyon sok minden szinte szó szerint újra megjelenhetne.) A műben szereplő gondolatok, szófordulatok azóta a magyar közgondolkodás részévé váltak. Sajnos a leginkább vitatható gondolata terjedt el a köztudatban, mégpedig az, hogy azok nem mennek el pedagógusnak, vagy hagyják el hamar a pályát, akik rendelkeznek „pedagógiai tehetséggel”. A köznyelv ezt úgy fordította le, hogy az alkalmatlanok, „a maradék”[2] választja a tanári pályát, szakértők, politikusok ezt indirekt módon fogalmazzák meg, azaz azt mondják, hogy jó lenne, ha a „tehetséges”, „jó képességű” fiatalok mennének el tanárnak. Csakhogy már Beke Kata sem tudta pontosan meghatározni, hogy mit is jelent a „pedagógiai tehetség”, csak egy szubjektív felsorolással írja körül, az azóta eltelt 45 évben pedig még inkább differenciálódott a tehetségről való gondolkodásunk. Ebből viszont az következik, hogy a pályára lépőkkel kapcsolatban, a tehetség szempontjából, nem beszélhetünk kontraszelekcióról.

Ezzel kapcsolatban nem bírom ki, hogy ne írjam ide személyes válaszomat arra a kérdésre, hogy akkor „kiből lehet jó tanár”? Véleményem szerint, a megfelelő körülmények között, szinte bárkiből. A jelenleg pályán lévő kollégák közül szinte mindenkiből, ugyanis gyakran elfelejtjük, hogy a cikk címével ellentétben mi egy szelektált társaság is vagyunk, a nagyon is konkrét szelekciós tényezőt pedig úgy hívják, hogy államilag elismert pedagógus diploma. Ha ez másról nem is tanúskodik, de arról igen, hogy a „pedagógustársadalom” tagjai magas szinten tudnak tanulni. A következő kérdés, hogy meg lehet-e tanulni, hogy hogyan legyen valaki jó tanár (tanító, óvodapedagógus, oktató stb.)? Én hiszek a pedagógia erejében és úgy gondolom, hogy megfelelő körülmények között és megfelelő módszerekkel meg lehet tanítani azokat a kompetenciákat, amelyek használatával jó tanár lehet valaki.

Amikor a minap a „Flaszter” című online közéleti magazin 234. adásában[3] Ónody-Molnár Dóra oktatással is foglalkozó újságíró a pedagógusokról szóló helyzetelemzését azzal kezdte, hogy „Már nagyon régóta kontraszelektált társaság a pedagógustársadalom…”, kényszert éreztem, hogy világgá kiáltsam, hogy „Jelentem a pedagógusok nem kontraszelektált társaság!” Ónody-Molnár Dóra egy értelmező kommentjében felvázolta, hogy sokkal általánosabban értette, mint ahogy a közvélemény. Ez összhangban van a 45 éves „Jelentés …” azon részeivel, amit magam is kénytelen vagyok elfogadni igaznak, még a jelenre vetítve is. Ez pedig nem más, mint a toxikus magyar oktatási rendszer belső kontraszelekciós hatása. Azaz nem (vagy legalábbis nem elsősorban) embereket „kontraszelektál”, hanem a rendszer szereplőinek viselkedését. Ez a környezet olyan viselkedésrepertoárt alakít ki a pedagógusokban (de a diákokban, igazgatókban, oktatási vezetőkben is), ami ténylegesen az elérni kívánt pedagógiai célok ellen hatnak. Mint például a nagy leterheltség, a magas óraszám kiégéshez, passzivitáshoz vagy a teljesítmény visszafogásához vezet. A bürokratikus szemlélet eltereli a fókuszt a lényegről, azaz a gyerekekről. Az alacsony fizetés kiszolgáltatottá és bizonytalanná tesz. A bizalmatlan és autokrata ellenőrző-bűntető vezetési stílus elveszi a kedvet a kreatív és innovatív munkavégzéstől. És még lehetne sorolni. Így lettünk mi kontraszelektált társaság.

Tehát a kórusnak igaza volt: K-O-N-T-R-A-SZ-E-L-E-K-T-Á-L-T T-Á-R-S-A-S-Á-G! Igen, de nem mindegy, hogy ez mit jelent. Nem mindegy akkor, ha azon gondolkodunk, hogy hogyan lehetne jobbítani a helyzeten. Az nem megoldás, hogy „tehetséges” és „jó képességű” (akármit is jelentsen ez) fiatalokat és nem fiatalokat csábítunk a pályára, mert nem az a probléma, hogy ők hiányoznak (lassan már az is), hanem hogy a bent lévőket tönkreteszi („bedarálja”) a rendszer. Mi lehet a megoldás? Ha az elmúlt 45 évre gondolunk, ami a „Jelentés…” megjelenése óta eltelt, utópia lenne azt gondolni, hogy a magyar iskolák világa a közeljövőben lényegesen megváltozna. Talán a változáshoz vezető első lépések egyike lehetne az, hogy mindenkiben tudatosítsuk, hogy a magyar oktatási rendszer rossz, nem azért mert egy kontraszelektált társaság dolgozik benne, hanem mert kontraszelektál.

Kis Sándor

történelemtanár, fejlesztőpedagógus

[1] Magvető Kiadó, Budapest 1988

[2] „Ma már csak a maradék megy tanárnak” (Gerle Éva)

[3](246) Flaszter 234. – Orbán akárhányszor belénk törölheti a cipőjét – YouTube