Moha, akiről már biztos megtudta a kedves olvasó, egy álomszép intelligens, okos és rendíthetetlen harcosnő volt, akinek birtokában volt a félelmetes pálpusztai sajtot lövő csúzli, és egy sugárhajtású betonkeverő, ami mellesleg egy orosz fejlesztésű űrhajónak indult csak. Moha megszerezte a technológiát, így rajta kívül senki nem tudott betonkeverővel repülni.
Miután a heringet megette, és a levélnek adott egy pohár paradicsomlevet, azonnal bepattant a betonkeverőjébe és elindult délnek a félelmetes Tarjánba.
Meg sem állt, amíg útját nem állta egy nagy erdő, melyben állítólag a rézfaszú bagoly élt. Itt leparkolta a betonkeverőjét, majd bement az erdőbe elkapni a baglyot, hiszen jól tudta, hogy manapság a réznek kilója 800 forintot is elérheti.
Miután ivartalanította szegény baglyot, továbbszáguldott és véletlenül elgázolt egy néger kisgyereket, aki a búzamezőn szaladgált, és bumm, így lett a Csokapik.
Egy elegáns mozdulattal kinyitottam a matekfüzetet, de szinte ugyanazzal a lendülettel vissza is csuktam. Óvatosan, félve inkább egy üres A4-es lapot raktam magam elé padra, majd a táskámból tollat vettem elő, szétszedtem, ellenőriztem benne a betétet, aztán összecsavartam és letettem párhuzamosan a fehérlő papírlap mellé.
Készen állok, itt az idő alkotni, itt az idő az önkifejezésre! Valami nagyon fontos dologról kellene írni, valami szépről, valami példátlanról. Az sem mindegy ugyebár, hogy miképp fogalmazom meg, egyedinek kell lennie és korszakalkotónak. Miközben ezen tűnődtem, felvettem a tollat és furcsa, amorf ábrákat rajzoltam az addig makulátlan lap jobb felső sarkába.
