Nem lehet rendesen haladni a tananyaggal? I. – Az még semmi!

Részlet Tóth Tamás Május Mércén megjelent írásából

OLVASÓNAPLÓ

Az egyik legelemibb pedagógiai dilemma a járvány idején véleményem szerint az, hogy mégis mi a fenét mondjunk most a gyerekeknek, és nem mellesleg, hogy azt milyen „nyelven” mondjuk. Az a benyomásom, hogy a felnőttek világának beszédmódjához hasonlóan a pedagógiai diskurzus is túlnyomóan a bürokratikus-pragmatikus racionalitás nyelvén beszél a járvány technológiai, módszertani, és statisztikai vetületeiről. Ha van az oktatás bármely területén reflexió a járvánnyal kapcsolatos helyzetre, az – legalábbis én úgy látom, hogy – leginkább az aktuális intézkedések és az oktatásszervezési kérdések szintjén merül ki. Ez persze szükséges, csakhát közben, nem mellékesen, és TGM szavaival:

„hova a fenébe tűnt az együttérzés, a részvét, a gyász, a megrendültség? Csomó honfitársunk meghal gyógyíthatatlan betegségben és erre mindenki csak a számokat adja össze, senki nem mondja azt, hogy szegények, el se búcsúzhattak a gyerekeiktől.”

Ha gyermekeinket egyszer majd az együttérzés, a részvét, a szolidaritás, a másik felé való odafordulás „nyelvén” szeretnénk beszélni hallani, akkor nem kéne mi magunknak is beszélni ezt a nyelvet és ezen megszólítani őket? Miután azonban szabadságra ment ez a nyelv és a közbeszéd is megrekedt az excel táblázatok hangnemének szintjén, nem csoda, hogy nem igazán találjuk a szavainkat azon ifjú nemzedék – egyesek szerint formálódó vírusgeneráció – megszólításához sem, amely a bizonytalanság kollektív „élményét” egy távolságtartásra berendezkedő világban kényszerül átélni. Pedig pedagógiai szempontból nemcsak az a fontos, hogy tájékoztatjuk-e a gyerekeket arról, hogy hogyan védekezzünk, vagy hogy melyik virtuális platformon lesz a röpdoga.

Azt is el kell döntenünk, hogy mi pedagógusok, mint a világ összes felnőttjének képviselői, hajlandóak vagyunk-e – Hannah Arendt szavaival élve – felelősséget vállalni azért a kizökkenőben lévő világért, melynek kificamodott jelenén túl a jövő képe is recseg-ropog. És hogy hajlandóak vagyunk-e felelősséget vállalni a gyerekekért,

„hogy ne taszítsuk ki őket világunkból – írja Arendt –, magukra hagyva őket, és ne üssük ki kezükből azt a lehetőséget, hogy valami újra, olyasmire vállalkozzanak, amit mi nem látunk előre – hanem felkészítsük őket közös világunk megújítására”.

Márpedig ha nem vesszük komolyan ezt a felelősséget, akkor egy olyan társadalomban találhatjuk magunkat – mutat rá Vajda Zsuzsanna is –, melyben a gyerekeknek emancipációt hazudva (igényeiket, döntéseiket, akaratukat és vágyaikat kritikátlanul középpontba helyezve) és egy rózsaszínűre festett, cukormázzal leöntött világgal (árugyűjteménnyel) szemüket kiszúrva, végtére is a soppingoló társadalom rabjaivá és szolgálóivá tesszük őket. Abban pedig gyermekeinket nem gyerekekként és diákokként, hanem fogyasztókként, befektetésekként, célközönségként látják és szólítják meg.

A gyerekek világa azért is áll ma védtelenebbül a gyerekekből hasznot húzni kívánó mechanizmusokkal szemben, mert a fogyasztói társadalmakat átszövő polgári-liberális neveléseszmék (a gyermek szabadságát, függetlenségét, belső énjének mindenekelőttiségét hirdetve) fellazították a gyerekek és felnőttek világa közötti szoros pedagógiai kötődéseket. Ennek az egyik eredménye az, amit Máté Gábor kortárs orientációnak hív, nevezetesen, hogy a gyerekek egyre inkább saját kortársaikhoz fordulnak azért az útmutatásért, amit ők nyilvánvalóan nem tudnak megadni egymásnak:

„a gyermekek elvesztették a róluk gondoskodó felnőttekre irányuló orientációjukat. (…) A történelem során most először a fiatalok nem az anyjukhoz, az apjukhoz, a tanáraikhoz vagy más felelősségteljes felnőttekhez fordulnak, ha példaképre, tanácsra és útmutatásra szorulnak, hanem olyan személyekhez, akik a természetüktől fogva sosem rendeltettek arra, hogy szülői szerepet töltsenek be – vagyis a kortársaikhoz.”

Mikor Greta Thunberg azt kérdi a felnőttektől, hogy mégis hogy merészelnek nála kuncsorogni reményért, legitimációért, és megoldásokért, akkor épp ezt a félig-meddig a gyerekeknek átpasszolt felelősséget kéri számon. Hogy mi felnőttek hajlandóak tetszenénk-e lenni felelősséget vállalni a gyerekekért és a közös világunkért, a felelősség elodázása és az állandó handabandázás helyett. Hogy hajlandóak lennénk-e igazán szembenézni és konfrontálódni korunk katasztrófáival, és hogy szíveskednénk-e valami mondanivalót kisütni ez ügyben az ifjak számára. Már amennyiben nem akarjuk magukra hagyni gyermekeinket azt üzenve, hogy a jelen válsága még számunkra is rejtély.