2019. május 7. kedd, 17:49
Van vészkijárat! – 3. Szabadlábon
Mészöly Ágnes regényének főszereplője, Győri Dani, tizenhat éves, kettesben él az anyjával, az apját nem is ismeri, közepes tanuló egy közepes gimnáziumban, rajong a Barcelonáért, gitározik és mozgássérült, vagy ahogy ő hívja magát: nyomi. Egy rosszul sikerült iskolai program és egy hatalmas otthoni veszekedés után őrült ötlete támad: elemeli anyja hitelkártyáját, vásárol magának egy repülőjegyet, és péntek reggel az iskola helyett Münchenbe indul. Elsősorban azért, hogy az időközben őt interneten megtaláló apjával találkozzon. Ez elől a találkozás elől azonban "elfut", és elindul egy road-regény (Vinczellér Ágnes).
Pedagógusként muszáj optimistának lennem. Hinnem kell abban, hogy a jellem alakítható, hogy az elfogadás, a szeretet és a türelem lassan, de biztosan felülírhatja az emberi természet sötét oldalát. A pedagógusok felelőssége óriási, sosem tudhatjuk, nincs-e olyan tanítványunk, aki egyébként az LMBTQ-közösséghez tartozik. Ahhoz is. Mert egyébként ugyanolyan ember, ugyanúgy szeretetre, elfogadásra, sikerre, boldogságra vágyik, mint bármelyik, heteroszexuális sorstársa. Több közös van bennünk, mint talán elsőre gondolnánk (Sulyok Blanka).
Amit pedig én gondolok: a mi gyerekeink toleranciából, valamiféle "másság" (mások jól szituáltsága, gazdagsága) elfogadásából, szabálykövetésből, kultúrált viselkedésből kitünőre vizsgáztak. A másik csapat megbukott. Leginkább a "pedagógusok". Szerintem ez maga a meztelen, magyar valóság. Szégyellem magam a "kollégák" helyett. (DZS)
A mese a legjobb műfaji közeg arra, hogy az egzisztenciális problémákat szimbolikus formában közölje, hogy nyíltan szóljon a gyermekhez, hogy megoldásokat kínáljon a problémáikra. Mély, merész és a gyermekirodalomban szokatlan témákat választ: élet és elmúlás, gyász, duciság, kiközösítés, szerelemben való visszautasítottság, emberi és kulturális különbözőségek, genetikai rendellenességek. (Kőrössy Erika)
Az OFOE filmklub 2014 november 4-i vetítésén Pepe Danquart francia rendező németekkel és lengyelekkel koprodukcióban készített filmdrámáját nézhetjük meg. A film fő mondandója, hogy miként tud küzdeni egy nyolc-tíz éves gyerek az áldozattá válás ellen, a benne egyre erősebben megnyilvánuló élni akarás miként teszi már-már emberfelettien bátorrá, s hogyan válik sorsának irányítójává, ami végül is lehetőséget ad a megmenekülésre, a túlélésre. (Schüttler Tamás)
Hogy kezelje egy tanár, ha örökbefogadott gyerek van az osztályában? A válasz egyszerű: éppúgy, mint bármilyen más helyzetet. Egy osztályba sokféle gyerek jár. Örökbefogadottnak lenni is "csak" egy állapot. A pedagógusnak bizonyára van eszköztára mindenféle helyzet kezelésére, és ez jó esetben nem a gyerekek származásától függ. (Dobos Orsolya)
A feltétlen elfogadást legkönnyebb egy újszülöttre irányuló szeretetünk által megélni és megérteni. Valljuk be, egy ilyen kis lény összességében elég kiábrándító: néha ugyan mosolyog is, de főképpen alszik, eszik, sír, bekakil, bepisil. Mégis szeretjük, úgy fogadjuk el, ahogy van. Ha ugyanezeket a nagypapa produkálja, már közel sem érezzük azt az elfogadást, mint a kisbaba esetén. Mi a különbség? 