Miért csak most jelenik meg ez az augusztusi írás? Jobb későn, mint soha. Achs Károly cikkéről lehetett volna vitatkozni, megingathatatlan érvekkel porrá zúzni, féligazságnak minősíteni, de lehetett volna helyeselni is. Ehhez arra lett volna szükség, hogy megjelenjen. Legyen ez a visszhangtalan Nevelésügyi kongresszus késői visszhangja.

„Magyarországon egy egész Szegizbajev-bizottság alakult Hiller Isván miniszter úr válogatásában az iskolai erőszak okainak feltárására. Sok jóra eleve nem számítottam: valahogy az oktatásügyben minden fordítva sül el. ... És nem tévedtem. A bizottság összetétele, a problémákra vonatkozó felszínes, néha fölényes nyilatkozatok előrevetítették a jelentés semmitmondó tartalmát.” (Achs Károly írása.)

„Az utóbbi években egyre határozottabban úgy gondolom, hogy alapvetően az oktatásirányításban kell keresnünk a problémák forrását. Mindez élesen két éve, a legutóbbi országgyűlési választásokkor merült fel bennem, amikor számomra máig sem kiderített okok miatt az egyik nagy napilap riportere azzal keresett meg, hogy tudtukkal én is jelölt lennék az oktatási miniszteri posztra...”

A véleményünket, ami a virtuális kongresszus tükrében az érintett kérdésekben tagadhatatlanul VAN, most itt az ideje nyíltan, világosan és ezúttal nem egy empatikus kisközösség, hanem a döntéshozók felé megfogalmaznunk. A kialakuló beszélgetést, vitát, javaslatokat és kérdéseket továbbítjuk a társadalmi vitát meghirdető OKM felé.

Az alábbi, a jövőből, 2017-ből való bizalmas feljegyzést – melyet a brit oktatásügyi miniszter írt finn kollégájának az oktatás 2006-ban indult, tízéves reformjáról – Michael Barber találta nemrégiben egy ultramodern fénymásolóban, valahol Londonban. Kiderül belőle, mit hoznak a következő évek…

Pedagóguskörökben is komoly feltűnést keltett Bodor Béla ÉS-ben megjelent publicisztikája, mely nagyon kemény kritikát fogalmaz meg az iskolai oktatásról. Véleménye meglehetősen sarkított, de gondolatai éppen provokatív voltuk miatt továbbgondolásra, vitára ösztönöznek. Ezért tesszük itt közzé az írás néhány részletét.

Andor Mihály Lépéskényszer című, idézett cikkében mindenekelőtt a reformoktól idegenkedő pedagógusokat teszi felelőssé a közoktatás kudarcosságáért. Ennek tudatában tartjuk szükségesnek, hogy meghallgassuk a másik felet is. Csirmaz Mátyás arról ír, hogy a reformvonat pedagógus utasaként miként is élte meg az elmúlt másfél évtized változásait.

Új rovatunk első cikke több mint két éve jelent meg az Iskolakultúrában. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy PISA-eredménnyel ezelőtt. Rövidített változatban olvasható volt az ÉS-ben is „A csőd előtti utolsó pillanat” címmel.

„Most épp ott tartunk, hogy a tanárok egy része (tíz vagy tízezer tanár?! – noha egy is sok volna) nem tudja, nem tudhatja két héttel az iskolakezdet előtt, hogy lesz állása vagy sem. A minisztérium az önkormányzatokra mutogat, azok meg a minisztériumra, az iskolák meg az ujjukat sem merik mozdítani, nemhogy mutogatnának.” Takács Géza írása.