2018. október 18. csütörtök, 7:35
„Itt egyfajta forradalom van” – Hogyan politizáltak a tizenévesek 1990-ben?
Az ünnep apropóján egy olyan csoportos interjút elevenítünk fel, amely a rendszerváltás idején (1990-ben) készült, és amelyben szolnoki nyolcadikosokkal beszélgetett Szabó Ildikó szociológus. Nagyon tanulságos visszagondolni arra, hogy milyen légkör uralkodott itt közel 30 évvel ezelőtt, hogyan gondolkodtak az iskolások az aktuális történésekről, a demokráciáról és a diktatúráról, a parlament vagy a köztársasági elnök szerepéről. Az interjú szövege annak idején az Új Pedagógiai Szemlében jelent meg, és 2003-ban az OFOE honlapján is olvasható volt (Szekszárdi Júlia).
József Attila versével kívánunk valamennyi kedves látogatónknak kellemes karácsonyi ünnepeket. 
Ez a tanév most már lassan akkor is elmúlik magától, ha egyáltalán nem teszünk semmit. De ha nem vigyázunk, nem csak megkönnyebbülést fog maga után hagyni. Az űrt, ami a kényszerű karantén alatt, a megszokott rutinok és a szeretett-gyűlölt-idegesítő-inspiráló kapcsolatok elmaradásával keletkezett, egy még nagyobb űr válthatja fel. Az üresség érzése, hogy valami úgy múlt el csendesen, hogy nem lett vége. Jó lenne, ha nem hagynánk ezt, nehogy utóbb jöjjünk rá, hogy érzelmi lezárás nélkül nem tudunk szabadulni. (Földes Petra)
„A nemzeti ünnepeket menetrendszerűen kísérő megosztottságok hátterében a nemzeti önmeghatározás zavarait és a múlthoz való viszony ellentmondásait találjuk. Magyarországon minden rendszer- és kurzusváltás felerősítette a nemzeti önmeghatározás kényszerét. Így volt ez az 1989-es rendszerváltás után is.” - írta 2008-ban az azóta elhunyt kiváló szociológus, Szabó Ildikó. Most ismét ünnepelni fogunk, és az írás fájóan aktuális maradt. A társadalom megosztottsága nem hogy csökkent volna, inkább erősödött. 
Egy osztállyal készített műsor ebből a szempontból is más, mint a színjátszó körön, színészi vénával megáldott gyerekekkel rendezett előadás. Nem tehetem meg, hogy kihagyom azt a gyereket, aki csak iskolásan, bemagolt hangsúllyal képes megjelenni a színpadon. Két lehetőség van: megtalálni azt a formát, amelyben legkevésbé tűnik fel a hiányosság, vagy elfogadni, hogy ez a két mondat így hangzik. Tapasztalatom szerint a közönség nagyon jól viseli a második megoldást is (ha elég érdekes a műsor). (Achs Károly)
Pénteken délelőtt megyek be, a kollégák értetlenkedve kérdezik, mi a túró történt tegnap? Órát tartani nem lehetett, mert egymás szavába vágva meséltek valami ajándékokról, karácsonyról, ami nem volt jó, tündérről, angyalról. És mutogattak mindenfélét, hogy akkor ők most ezt és itt és mindenki nézze meg, hogy milyen klassz, stb. (DZS)
Voltak természetesen a repülésnek bizonyos nehézségei és kockázatai. Például a zsúfolt légifolyosók és a légörvények. Az előbbit mennyei türelemmel fogadták, az utóbbit leheletfinom zengzetükkel csendesítették le. Ez alkalommal olyasmire kényszerültek, amire csak nagyon ritkán került sor, az intenzív rakétatevékenység el kellett hagyniuk a kijelölt légifolyosót, és Betlehem közelében szerencsésen egy mezőn landoltak. A mező jámbor palesztin pásztorok legeltették nyájukat, géppisztollyal a vállukon, hogy szükség esetén megvédessék juhaikat. (Kamarás István)
A karácsony megünneplése az iskolában, az osztályban máig élő hagyomány, nyilván kinek-kinek vannak ezzel kapcsolatban jó és kevésbé jó élményei. A következőkben néhány osztályfőnök oszt meg velünk az osztálykarácsonnyal kapcsolatos saját történeteket. Ezzel az összeállítással kívánunk valamennyi kedves látogatónknak nagyon boldog ünnepeket. (Szekszárdi Júlia)