2015. október 18. vasárnap, 19:07
MI 38. (Egy osztályfőnök feljegyzései)
Csütörtökön egy gyors próba, mert a dolgozatok réme ott figyel. Intenzív készülés, reményt keltő odaadás. Még csak október eleje van, de már most annyira fáradtak, hogy rossz nézni őket. Még nem roppantak össze, de ez bármikor megtörténhet. Aggódom értük. És remélem, hogy valahogy túlélik ezt a most következő két hetet is, aztán tudnak egy kicsit pihenni a szünetben. Amit tehetek, tehetünk értük, azt megteszem, megtesszük. De vajon ez elég? (DZS)
Zöld Kakasos érettségizőnek lenni azért talán mégis csak egy kicsit más, hiszen ezekről a fiatalokról már sokszor és sokan lemondtak. Valószínűleg maguk a diákok sem hitték mindig, hogy egyszer ilyen közel kerülnek majd a sorsdöntő vizsgához. Ha a táncok egy része klasszikus is, a teljes műsor ugyancsak rendhagyó. Diákok és tanárok rapelnek, énekelnek, zongoráznak, a két "bemondó" tanuló, Kristóf és Balázs pedig nem egy fekete mappából olvas fel feszengve, hanem profi "sohwman"-ekként, szellemes improvizációkkal, sok humorral kötik össze a műsorszámokat (Sulyok Blanka). 
Logikusan következett, hogy a holokauszt témáját is fel kell dolgoznunk. Erre készülve részt vehettem a Jad Vasem intézet továbbképzésén, amely nagyon sok új ismeretet is adott, és megerősített abban, hogy az iskolában a személyes, "átlagemberi" történeteket kell megjeleníteni. Ahogy ők mondták: a sokkoló számadatok, sokkoló filmbejátszások már az ottani iskolásokat is hidegen hagyták. A személyes sorsok, az élet (és az elpusztított élet) bemutatása viszont megrendítő lehet. (Achs Károly)