Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

40. „1956, te csillag”¹

2015. október 22.

A hétvégén is suli-ügyek foglalkoztattak. K. lelkét ápolgattam a fészen keresztül, mert mégis úgy gondolom, érdemes ebbe a leánykába energiát feccölni. Néhány levélváltás és megegyeztünk. Megbeszéltük, hogy már megmutatta, hogy milyen jó fej is tud lenni, ezt a vonalat követi a héten is. Kis lépés, de legalább jó irány. ☺

Hétfőn úgy érkeztem, hogy tudtam, nem lesz ez a hét sem sétagalopp. De szokás szerint – nem elég az előre tervezett őrültek háza, mindig van más is. Most például az, hogy M, a laktózérzékeny kisded megérkezett minden kajapótlás nélkül. (Szakvélemény legkorábban február közepén, tehát diétás kaja sem lesz ennél hamarabb.) „Anyám nem ért rá főzni.” – mondja. Oké. És vásárolni? Valamit, bármit, ha nem megfelelő a menü, azért a gyerek tudjon enni. Ugye mondanom sem kell, nem megfelelő a kaja. Hétfőn csak a vacsora összetétele megfelelő, szerdán ebédelhet, kedden, csütörtökön számára nem ehető egy étel sem. Megoldom, szokás szerint, de…☹

K. meglepően „normális”. lehet, mégsem múlok el nyom nélkül?

Este 7-9-ig terveztük a próbát. Ember tervez, és mindig van valami vagy valaki, aki végez. Most a röplabdások, akik állítják, hogy nekik nyolcig van engedélyük edzést tartani. Tornaterem beosztás van a portán, a tanáriban, az irodában. Mindenütt azt látom, hogy héttől szabad a pálya. Szívem szerint elzavarnám a röpiseket, de nem tehetem meg. Mert mi van, ha nekik van igazuk? A belső kommunikáció zavara már sok kellemetlenséget okozott. Nincs más hátra, lehet dühöngeni, de muszáj várni. A kis tündérkéim is csak vonszolják magukat, nyolckor a díszletépítés tovább zsibbasztja őket. Van fél óránk(!!!) próbálni, mert egyfelől használhatatlanok a kis drágák, másfelől a takaródó rájuk is vonatkozik. Már csak abban bízhatunk, hogy a kedd esti próbának tényleg nem lesz semmi akadálya.

Ha kedd, akkor végre érkezik az idei tanév első kolbász ellátmánya. Hiába van holnap „fellépés”, muszáj tanszobát tartani. A mai téma: konyhatechnikai alapismeretek. Zöldség hámozás (lilahagyma), kolbász szeletelés, szendvics készítés. Két kiló kolbász, fél kiló lilahagyma, két és fél kiló kenyér csúszik le a torkukon. Uff! Egészségükre! De legalább elégedetten nyögnek. Én is. ☺

Próba. Technikai akadály nincs. De annyira fáradtak, elcsigázottak, hogy a produkciójuk maga a nemzeti szerencsétlenség. Már csak abban bízhatunk: ha a főpróba katasztrofális, akkor a premier…

Életképek a próbáról: Himnusz. Nagyzenekar, énekkar vetítve. Csak rá kell énekelni. Látom, hogy néhányan alig bírják visszanyelni a röhögést. Azután persze kirobban belőlük. Kérdezem, melyik rész ennyire szórakoztató? Kiderül, hogy a pedagógus-kisded Mylie Cyrust énekel. K. is hozza az tőle megszokott kötelezőt. ☹ Állítja, hogy nem emlékszik a Himnuszra, a Szózatot meg nem is tanulták. Próbálja a Szózatot a számról olvasni, de persze olyan idióta módon artikulál, hogy a mellette állókból kirobban a röhögés. Ha ez nem az egyik nemzeti jelképünk lenne, még röhögni is tudnék.

Az én idegeim is pattanásig feszültek, így minden bizonnyal ingerültebb vagyok a kelleténél. Kérdezem M-től, hogy azt a drága, jó édes anyukáját akarja beégetni, esetleg az én tűrőképességemet teszteli, vagy mire véljem ezt az egészet? Hiába van már nagyon késő, hiába halálosan kimerült a brigád, hiába politikailag semleges(???) a helyszín, kiesik belőlem: nálam jobban senki nem utálja ezt az egészet, ha lenne rá mód, másképp csinálnám, mindenkinek elege van, fáradtak vagyunk és nyűgösek, de! Amihez a nevünket adjuk, azt csináljuk rendesen. A politika már majdnem mindent elvett tőlünk: kokárdát, Himnuszt, zászlót, az ünnepeinket. Mi ne alacsonyodjunk a napi politika szintjére! A Himnusz, a Szózat, a magyar zászló olyan jelképek, amivel nem szórakozunk. Mi semmiképp.

K-tól is kérem, hogy ne tegye! Szánja, bánja(???), ígéri, nem éget le szerda este senkit, nagyon fog figyelni, megpróbál uralkodni magán. Amúgy sem volt jó napja, egész nap kötözködött. Hol sunyin, hol nyíltan. Nem érti, miért zavar ez engem. Az édesanyjával való kommunikációja kritikán aluli. Egyértelmű, hogy kettejük kapcsolatában ő a főnök. Ha berendeli, mert üdítőt akar, ha kínait enne, ha… anya már érkezik is. Aztán úgy beszél vele, hogy eláll a lélegzetem! Anya mosolyog. Nem kell izgulni, nem a kislányra. A szituáció tetszik(???) neki. Magyaráznám, hogy nem kell azonnal ugrani, megkap a gyerek mindent, amire szüksége van, sőt, azt is, amire nincs, de jó, ha van. Anyuka bólogat, de szerintem nem érti. A berendelt két üveg üdítőből K. egyet megkap, ha már úgyis ki van bontva. Kérem, hogy a másikat vigye el. Jó. – mondja, majd itt hagyja. A kislány aggódik, hogy megromlik. Mondom neki, ne izguljon, a hűtőben van, csütörtökön viheti. Ettől megnyugszik.

Szerda. Mindenkivel megbeszéltem, hogy nem macerálják a kisdedeket, gyakorlatilag egész nap „pihentetjük” őket. Ezt jól bírják, tetszik nekik, élvezik, hogy van egy kis nyugi körülöttük.

A változatos étlapunknak hála, ha szerda, akkor hal. Lassan pikkelyesek leszünk, uszonyaink nőnek. Már annak, aki szereti. Ez nagyjából a csoport fele. A másik fele meg éhes marad. De csak átmenetileg. Készültem! Én a hal szagát se bírom, ötödik óta nélkülem oldják meg az ebédelést ilyen alkalmakkor. Így most is. Az éhhalál elkerülésére van még egy kevéske kolbász, úgy másfél kilónyi. De nem jövünk zavarba, tudtam, hogy ez lesz, készültem. Pótlásnak van még egy rúd igazi, békebeli turista szalámi is. Meg lilahagyma. És friss, finom kenyér. Mire befejezik az evést, indulhatnak fürdeni, fogat mosni, nehogy a kedves közönség elájuljon a hagymaszagú művészektől, aztán először a próbafolyamat történetében, komplettet próbálunk. Szöveg, mozgás, a két dal a megfelelő zenei kísérettel. Még van egy félóra lazítani, azután indul útjára a gyönyör.

A tornateremhez közeledve még egy gyors megbeszélés: 25 percet kell kibírni, figyelsz Z. bácsira a kulisszák mögött, szemkontaktot velem tartasz, ha a színpadon van dolgod. Jelzem nekik, hogy bíztam bennük, mint a csapatzászlóban, már megrendeltem a tortát. És jelzem azt is, hogy a megfelelő produkció igazgatói dicséretre váltható.

Fél 6. Kezdünk. Flottul megy, megint hozzák a tőlük megszokottat. Igazgató bácsi megdicséri őket, de azért nekem odaszúr: 25 éve, hogy ünnepelhetjük október 23-át. Ez jó! Reméli, hogy ez örökre így is marad. Ha 100 életem lesz, se tudom megértetni vele, hogy nem az ünnepléssel van bajom. Hanem a módjával. Na, ez mindegy is. Lényeg, hogy van miért ünnepelni a kis drágákat. A kollégák is gratulálnak. Az árnyjátéktól el vannak ájulva. Jól esik a dolog, de a dicsőség Z. bácsié. A könyvek borítójának ötlete és kivitelezése az enyém. Minden más Z. bácsié. És a minden más az igazi teljesítmény. Pontosabban még Zs. néni érdemelne babérkoszorút, mert ezeket a lökött kamaszokat rábírta, hogy nyilvánosan énekeljenek. Persze nem volt tökéletes, de egy hónap alatt csodaszámba menő eredményt produkált velük még így is. A magam részéről nagyon hálás vagyok neki is.

Amikor a fekete autó megállt a ház előtt…

Dolgozik az AVO

Finálé

Az ünnepség után megölelgetem, megcsókdosom őket. K-nak mondom: le a kalappal! Nagyon elégedett és büszke vagyok. Rá. Kérdezem, elfogadja-e, ha megölelem és őt is megcsókdosom. Őt? Őt nem szokták. Hát akkor mostan szokjuk. Mosolyog, zavarban van. Ez jó!!! Akkor még mindig nincs veszve minden!

Csütörtök, utolsó nap a szünet előtt. Senki sehol nem tart órát, de se rövidítés, se semmi. Annyit sikerült elérni, hogy nem kell megtartani a hetedik óránkat. Így aztán a matek helyett ünnepelni készülünk.

Persze, hogy megint beletenyerelnek! Kiborul a bili! K, E, és L. hetek óta zaklatja, csúfolja R-t. Ünneprontásnak nem rossz, de nem erre készültünk. A két lányka nem sok jót tanul K-tól, de megpróbálhatnának ők hatni K-ra. E-nek mindegy, csak valakit imádhasson. Az se számít, ha imádata tárgya vele törli fel a padlót. Hiába minden, ő ezt egyszerűen nem érti. Boldog, mert „örök barátnője” van. L. nagy csalódás nekem. Előbújt belőle a gonosz. Láthatóan örömet szerez neki a másik fájdalma. Megkapták a fejmosást, most elmennek szünetelni. Nem ússzák meg, mindkét nagymamával beszéltem, kértem őket, legyenek szívesek elővenni a lányokat, mert ez nálunk eddig nem volt szokás. Nemrég dicsértem meg őket azért, mert nem kirekesztők. Pedig de! ☹ K-nak mondom, jó lenne, ha észrevenné végre, hogy őt itt befogadtuk. Tudom, hogy az előélete alapján érthető, hogy tele van tüskékkel, de ne szúrjon azonnal. Próbálja elhinni, hogy őt is lehet szeretni. És már néha megmutatja azt az énjét is. Inkább erősítenie kellene ezt. Én támogatom. Már megint meglepődik. Szokatlan lehet számára, hogy emberszámba vesszük, értékeljük, ha valami egészen picike jót csinál. Most megint kb. másfél hétig otthon lesz. Majd kiderül, hogy mennyi maradt meg benne ebből. A remény hal meg utoljára!

Nagy levegő! Lapozzunk! Megdicsérjük őket a tegnapi teljesítményükért, felvágjuk a tortát. Fekete erdő, mert azt imádják. M-nek vajas krémmel töltött piramis érkezett, mert a vajas krém margarinnal készül. Mint tudjuk. ☺ Míg a sütivel küzdenek, életet lehelünk a technikába, megmutatjuk nekik a tegnapi produkciójuk frissen feltöltött, még vágatlan változatát. Kritikusak magukkal, tán jobban is, mint kéne. Ha meglesz a szerkesztett, vágott változat, az talán élvezhetőbb lesz. A felvétel nem a legprofibb, hogy finom legyek. Hátha a szerkesztés, vágás javít valamit. ☺

Miután megágyaztunk az ebédnek, meglátogatjuk az ebédlőt. Ma azután annyit esznek, amennyi beléjük fér, mert mi vagyunk az egyetlen csoport, amelyik még ilyenkor sem rohan ebéd előtt haza. Összetoljuk az asztalokat, és szép nyugodtan, kényelmesen eszünk. Mint egy nagy család. Csak azok nincsenek velünk, akik elutaznak, és a szülők értük jöttek. Hárman mentek el. A konyhás nénik hüledeznek. Hogy ezt így is lehet? Szerintem csak így érdemes! Ebéd után ölelés, viszlát puszik, és egy pillantás alatt kapun kívül vannak.

DZS

¹Faludy György