2008. május 14. szerda, 16:13
„Én is jártam abban a kútban, és tudom, milyen volt benne lenni…”
„Nem tettünk semmi egyebet, csak felülemelkedtünk azon a stigmán, mellyel a programba érkeztek a fiatalok, tiszta lappal indulhattak nálunk. A róluk kialakult kép, az önmagukról alkotott image nem befolyásolta a mi viszonyulásunkat, számunkra az ő történeteik csak sztorik voltak.” (Hentes Ildikó)
Amikor elkezdtük a virtuális kongresszust, magunk sem tudtuk, mi keletkezik ebből. A beköszöntőben több szereplős szakmai vitát vizionáltunk. A szakmai vita létrejött, de sajnos – mint már jeleztük – nem lett több szereplős, minthogy az oktatásirányítás felelősei és a pedagógia tudományának művelői, csekély számú kivételtől eltekintve, távol maradtak. 
Ma az iskolák többségében a szervezet struktúrája szinte azonos: igazgató, helyettes, munkaközösség-vezető, szakmai munkaközösség. Vajon miért? Talán mert tantárgyat tanítunk az iskolában, s nem gyereket? Ha én igazgató lennék, újragondolnám a szervezeti struktúrát, illeszteném az iskola cél- és tevékenységrendszeréhez. Sokkal nagyobb szerepet kapna az egy osztályban tanító pedagógusok csoportja, s nem csak akkor, amikor baj van vagy félév/tanév vége. (Cseh Györgyi)
„Ebben a kesze-kusza társadalmi stádiumban, amelyben már jó ideje leledzünk, s amelynek állampolgárokként vagyunk statisztái, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a demokráciát is nekünk, tanároknak kell megtanítanunk.” Ebben az írásban Vatai Éva egy másik oldalról folytatja az L. Ritók Nóra által felvetett gondolatot.
„Persze, világos: a helyes állampolgári magatartást az iskolának is közvetíteni, tanítania kell. Ezt nem vitatom. De egy sor kérdés jut az eszembe: képes-e a mai átlag magyar iskola munkarendjével, szellemiségével ebben utat mutatni? Tud az iskola a mai időbeosztás mellett koncentrálni még erre a feladatra is? Mikor szakít erre időt a pedagógus? Megérti-e, hogy megéri? Értékeli-e a mai rendszer, ha megteszi?...” (L. Ritók Nóra)
„Keverjük össze erőszakkal a tanulókat. A nehezen nevelhető, nehezen oktatható, mai nyelven sajátos nevelési igényű gyermekeket osszuk szét egyenlően az iskolák között, s a többi majd jön magától. Mondják ugyanis, hogy túl nagy a különbség az iskolák között Magyarországon az eredményesség szempontjából. Mondják, azért, mert túl korai a szelekció...” (Veszprémi Ildikó)
„Előbb csak hatodik után vivődtek el, aztán már ötödiktől, s a dolog kúszik lefelé. Kérdezték ma tőlem is – barátin, négyszemközt –, miért hagyom sajátot itt, hol ennyi olyan. Tán nem okos a gyerek? De, okos. Megtanul nehezített körülmények között figyelni, megtanul sokféleséget és konfliktuskezelést. S látom, jól van. Mégis sokszor gondolok rá: vajon ha négy év múlva középiskolába megy, fogja tudni mind, mi akkor majd oda kell?” (Benedekné Fekete Hajnalka)
„Mikor jut eszünkbe csak azért felhívni egy szülőt, hogy elmeséljük: a gyermeke ma szépen teljesített, ma már az ötből három órán dolgozott, ma nem bántott senkit...? A legapróbb (látszólag jelentéktelen) pozitív visszajelzés is segíti a családot abban, hogy tegyen egy lépést azon a hídon, ami köztük és az iskola között van.” (Peer Krisztina)
„Végy néhány különböző formájú, szép, színes pedagógust. Lehet köztük primőr és érettebb példány is. A primőr zsengébb, finomabb, könnyebben emészthető, és még feldolgozott állapotban is esztétikusabb, viszont a néha ütött-kopott érettebb darabok ízletesebbek, tartalmasabbak lehetnek. Sajnos gyakran előfordulnak pudvás, fás, ehetetlen alanyok is, és már egyetlenegy is elronthatja az egész ételt...” (Török Ildikó)