2008. január 16. szerda, 6:33
Szabadság az egyformaság?
„Az egységes sugallat azt üzeni, hogy az iskola, a tanár nem ért hozzá, majd felülről megmondják, hogy mi a követendő metódus. Egy-egy új elem bevezetését nem előzi meg szakmai vita, konszenzuskeresés, ez szinte diktátumként jelenik meg a rendszerben. Legrosszabb esetben váratlan meglepetésként. Az iskola meg kapkod, igyekszik mindenfelé megfelelni. Az értekezleteken már évek óta alig esik szó a gyerekekről, a szakmáról, időnket befonják a szabályozók, rendeletek... és a bizonytalanság.” (Gyulai Zsuzsanna)
„Ebből a szerepszerű vakságból és süketségből fakad, hogy az ún. oktatási reformoknak gyakorlatilag nincs hatásuk a valóságra. Hogyan is lehetne, amikor az oktatásirányítás egy reformmal sosem azt tűzi ki célul, hogy mi és hogyan legyen jó (hiszen ennek valós szubsztanciájára nem is kérdez rá), hanem azt, hogy ami jelenleg (szerinte) rossz, azt hogyan akadályozza meg.” (Veszprémi Attila)
„Állítólag még mindig vannak fantom intézmények. Bejegyzik a tanulók adatait, »nézzétek, nézzék, kedves szülők, az állam erre az egyszerű aláírásra (igazolom, hogy gyermekem csak az önök intézményében vesz igénybe fejkvótát) küld egy kis plusz pénzt, amiből emelt szintű rajz-, tánc-, drámaórákat tudunk tartani«. Vagy másképp történik, nem tudni, a lényeg: nincs tanítás, csak adminisztráció. Konkrétumokat nem tudok, beszélik.” (Szávai István)
„Mi magunk mit teszünk annak érdekében, hogy a jövő generációi felelősségteljes polgárok, a környezetükért és önmagukért tenni tudó emberek legyenek? Kitaláltuk a módszereket, van erre stratégiánk? Gondolunk erre akkor, amikor tanítunk, döntéseket hozunk, ellenőrzőbe írunk, szülőit tartunk, konfliktusokat kezelünk? Hányszor gondolunk arra, hogy mi milyen mintát adunk?” (Galambos Rita)
Az utóbbi években a blogok gyors terjedése és spontán összekapcsolódása révén megjelent az interneten egy pedagógusokból szerveződő közösség, az egyik résztvevő szavaival élve a virtuális tantestület. Egy olyan „tantestület”, amelynek tagjai – anélkül, hogy személyes ismerősök lennének – rendszeresen megosztják egymással örömeiket, gondjaikat, sikereiket, kudarcaikat, és emellett folyamatosan reflektálnak mindarra, ami az iskola világában aktuálisan történik.
„… A hely, az iskolához közel, gyalog is érhetős távolság, de van, mert intéztük gyermekjóléttel bérlet a helyi buszra, csizma a lábra és étkezés és tanszer…” – írja Terepmunkás. Az ő szavaival kezdi a virtuális kongresszus a téli szünetet.
„És ekkor jön a szöveg. A gyerekanyag egyre rosszabb, rossz gyerekből nem lehet csodát művelni. Az önkormányzat úgysem engedi, mi lesz az idős kollégákkal, meg aztán végső soron nem is annyira rossz ez az iskola. Néha az az érzésem, hogy ennek a hetven embernek a kb. kilencven diplomája csak arra jó, hogy bebizonyítsa, miért rossz, ami van, illetve hogy miért nem lehet semmin sem változtatni. Vajon hogyan fogunk kikecmeregni a középpocsék iskolák csapdájából?” (Federmayer Katalin)
„… Vagy megállni egy tabló előtt: ő az a tanárnő, akiről még két évtized nyugdíj után is mindenki úgy tudta, hogy a margaréta a kedvenc virágja. Csak azt nem tudta senki, hogy ez azért van így, mert még kezdő tanárként egy külvárosi iskola legnyomorúságosabb, mezítlábas kisdiákja margarétát vitt neki pedagógusnapra, mire ő (mindenféle tréning, előírás nélkül): »Honnan tudtad, hogy a margaréta a kedvencem?«” (Achs Károly)