SZÉLLEL SZEMBEN…

2. A pszichológus

Iskolapszichológus vagyok egy középiskolában Budapesten.

Ez nem egy elit iskola. Nem mi válogatjuk ki a gyerekeket, hanem mi vagyunk az utolsó esély. Az augusztus végi, szeptemberi, októberi beiratkozásnál pedig az utolsó utáni esély, mert kell a „családi”, a fenntartónak pedig kell a pénz. Az üzlet létrejött.

De ez csak az iskola. Minősíti-e a pedagógusokat, szülőket vagy a gyerekeket? A válasz attól függ, hogy ki mivel védi magát, ha egyáltalán tudja magát védeni. A gyerek megtudja, hogy ő hülye, „fogyatékos”, mert csak egy „ilyen” iskolába vették fel. (Igen, ez egy „olyan” iskola…) A szülők többségét nem érdekli, örül, hogy felvették a gyereket, lesz családi. A pedagógus? Többségük minden nyáron megpályáz egy másik állást, egy másik iskolában, mert sikerélményre vágyik, itt már nem terem babér; kisebb részük megpróbál maradni, boldogulni, amíg lehet, vagy legalábbis míg el nem ballag az osztálya, ha van. Ha nincs? Legalább már nem kell új helyre beilleszkedni, új harcokat megvívni. (és a szar bármily’ büdös, mégiscsak meleg. – de ezt gondolom, nem lehet leírni…)

Ez a második tanévem az iskolában, kiváltságos helyzetem van: mindenkinek mást jelentek. Lehetek anya, testvér, tanár, bármilyen tanóráról megmentő, de leginkább barát. Engem érdekel a „fogyatékos” kedvenc zenéje, versei, rajzai, hogy mit csinált hétvégén, esetleg délután, hogy mennyit ivott a hétvégi buliban, milyen lány tetszik neki, vagy milyen volt a szex egy szórakozóhely WC-jében, min veszett össze a szüleivel, miért akar elköltözni, miért utálja a tanárait és miért lóg el utolsó kettőről mindig vagy éppen miért csak 10 órára ér be az iskolába. Közben szomorú vagyok, hogy mindez többnyire csak engem érdekel.

Mindeközben a pedagóguskar tagja is vagyok. Ott állok szalagavatókon, ballagásokon, ünnepségeken, sportnapokon a kollégákkal, akik között vannak jók és rosszak, lelkesek és unottak, beletörődöttek, kiábrándultak, feszültek és gondterheltek. Hallom a kiabálásukat egy másik teremből, majd ugyanazt a tanáriban is, ujjal mutogat a renitens gyerek osztályfőnökére, hogy beszéljen vele, intse meg, de legalábbis fegyelmit mindenféleképpen indítsunk ellene, szaladgál az igazgatóhelyetteshez, igazgatóhoz. Majd ideiglenesen megnyugszik, de jövő héten a renitens jelzőt egy másik gyerek kapja meg, és mi kéthetente fegyelmi tárgyaláson ülünk.

A tanulók motiválatlanságára panaszkodnak, miközben saját maguk is motiválatlanok. Félévi értekezleteken ötleteket mondanak, hogy mit lehetne megvalósítani jövő tanévben, hogy jobb legyen az iskolai légkör, de cselekedni már senki nem akar. Ha valamit te, saját magad szervezel, tőled várják a megoldást minden problémára, de minimum intézd el, hogy még délután 3 óra előtt vége legyen a programnak, mert menni kell a gyerekért.

„Szerencsésebb” esetben lehetek a lelki szemetesládájuk. Elmondhatja a problémáit (melyik gyereket verné meg, ha megtehetné, melyik gyerekkel nem tud mit kezdeni az osztályban), amiken 45 perc alatt nem lehet segíteni, várja a tanácsot, amit nem fog megfogadni, mert én csak segíthetek neki, vezethetem, de ezt már nem érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, így inkább kipipál: Ő sem tud segíteni. (Másik szakember segítségét sem fogadja el.)

Vagy „jobbik” esetben beismeri nekem, hogy tudja, hogy rossz az, amit csinál, de nem akar rajta változtatni, mert az sok munka lenne, és neki most ahhoz van a legkevésbé idege. Én azért ellátom őt néhány ötlettel, tippel, hogy kinek az órájára ülhetne be, mert ő jó dolgokat csinál, új módszereket alkalmaz az óráján, és ő is tudná azokat alkalmazni, felajánlom, hogy bemegyek hozzá még órát megfigyelni, kidolgozhatunk óravázlatokat és megnézhetjük, hogy hogyan válnak be, vagy sem, de akkor átdolgozzuk őket. Köszöni a segítségem, majd elmegy, többet nem keres. Egy év múlva merek beülni egy órájára. Már alkalmaz csoportmunkát, újra leülünk beszélgetni. A kudarcból siker lesz? Lehet. Hosszú még az út.

De nem lenne teljes a kétkarú mérleg a másik serpenyője nélkül. Milyen kár, hogy csak néhány emberke toporog rajta…

A szülők nem rohamoznak, nem kell ostromtól tartanom, a naplómban csak néhány szülő neve szerepel, pedig „hirdetem” magam. Egy tanévben kb. 2-3 szülő keres fel önszántából, mert baj van. További 4-5 konzultáción vagyok ott, amikor a pedagógus kéri a jelenlétem, mert probléma van a gyerekkel, és ennél jóval több az olyan alkalom, amikor én hívom be a szülőt konzultációra, és ilyenkor is kapok nemleges választ. Be nem vontathatom a szülőt, nincsen trailerem, és ember legyen a talpán, aki egy olyan indokra, hogy 2 órányira lakik az iskolától, nincs kire bíznia a kisgyereket, bármilyen épkézláb ötlettel előáll, amit a szülő elfogadhat. Miközben tudom, hogy a nagymamával élnek együtt és az út másfél óra lenne, ami akkor is felmerülhetne akadályozó tényezőként, ha valaki Budapest határain belül él. Jóllehet az akadályokat le lehet küzdeni.

A gyerek pedig elmondja, ha bántották, vagy ő bántott. Ha füvezett, vagy ivott. Ha megerőszakolták, vagy csak akarták. Ha homoszexuális, vagy ha elhagyták. És azt kéri, hogy ne mondjam el senkinek. Miért? – kérdem. Milyen világ az, ahol, ha baj van, nem kérünk segítséget, nincsen egy ember a világban, akihez fordulhatna rajtam kívül. De mégis megköti a kezemet, befogja a számat. Ilyenkor nincs más feladat, mint képessé kell tenni a gyereket arra, hogy elmondja az elmondhatatlant, társnak kell lenni abban a helyzetben, amiben ő van. Ennél nagyobb dolgokat is alkottak már. Rá kell jönnöd – bár egy féléves kurzuson tanultad is –, hogy a titoktartásnak is vannak határai, két tűz között vagy a gyerekkel együtt. Mégis tiéd az öröm, hogy elmondta neked, mert addig hosszú és rögös ám az út. El kell neki mondanod, hogy nem turkálsz az agyában, nem vagy agysebész. Nem tudsz a gondolataiban olvasni, nem vagy mentalista, és ha szuperképességet kérhetnél, akkor sem ezt kérnéd, hanem inkább hoppanálnál.

Persze vannak olyanok, akikbe beletörik a bicskád, álomvilágok része leszel, paranoid gondolatokban összeesküvővé válsz, szerelmes üzeneteket kapsz, netán szexuális ajánlatokat, téged küldenek levágni a szülő-sárkány fejét, vagy egyszerűen csak megkérnek, hogy fogadd őket örökbe.

Mégis a határokat tartani kell, mert megesz a gyerek. És nemcsak a gyerek, a szülő és a kolléga is. Mert sok emberrel dolgozol. Jutsz valamire? A te dolgod és a lelkiismeretedé.

De akkor mégis mim van nekem? Lelkiismeretem. Továbbá egy iskolám, akiknek a „fogyatékosai” hétről-hétre leülnek velem szemben, és akarnak róla beszélni, próbálok súlyt pakolni rájuk, hogy a földön maradjanak, kiderítjük, hogy mi legyen belőlük, ha már egyszer vámpírok nem lehetnek. Elmagyarázni nekik, hogy az óvszer bár kellemetlen, de higgyék el, hogy hasznos találmány. Próbáljuk megoldani a megoldhatatlant, mert vannak problémáik, még ha mindenki más azt gondolja, hogy nincsenek. Még ha a vezetők úgy gondolják, hogy Ők nincsenek is.

Én mégis azt kérdezem, hogy milyen hosszú a karunk?