Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2013. december 12. csütörtök, 9:02

SZÉLLEL SZEMBEN…

2. A pszichológus

Iskolapszichológus vagyok egy középiskolában Budapesten.

Ez nem egy elit iskola. Nem mi válogatjuk ki a gyerekeket, hanem mi vagyunk az utolsó esély. Az augusztus végi, szeptemberi, októberi beiratkozásnál pedig az utolsó utáni esély, mert kell a „családi”, a fenntartónak pedig kell a pénz. Az üzlet létrejött.

De ez csak az iskola. Minősíti-e a pedagógusokat, szülőket vagy a gyerekeket? A válasz attól függ, hogy ki mivel védi magát, ha egyáltalán tudja magát védeni. A gyerek megtudja, hogy ő hülye, „fogyatékos”, mert csak egy „ilyen” iskolába vették fel. (Igen, ez egy „olyan” iskola…) A szülők többségét nem érdekli, örül, hogy felvették a gyereket, lesz családi. A pedagógus? Többségük minden nyáron megpályáz egy másik állást, egy másik iskolában, mert sikerélményre vágyik, itt már nem terem babér; kisebb részük megpróbál maradni, boldogulni, amíg lehet, vagy legalábbis míg el nem ballag az osztálya, ha van. Ha nincs? Legalább már nem kell új helyre beilleszkedni, új harcokat megvívni. (és a szar bármily’ büdös, mégiscsak meleg. – de ezt gondolom, nem lehet leírni…)

Ez a második tanévem az iskolában, kiváltságos helyzetem van: mindenkinek mást jelentek. Lehetek anya, testvér, tanár, bármilyen tanóráról megmentő, de leginkább barát. Engem érdekel a „fogyatékos” kedvenc zenéje, versei, rajzai, hogy mit csinált hétvégén, esetleg délután, hogy mennyit ivott a hétvégi buliban, milyen lány tetszik neki, vagy milyen volt a szex egy szórakozóhely WC-jében, min veszett össze a szüleivel, miért akar elköltözni, miért utálja a tanárait és miért lóg el utolsó kettőről mindig vagy éppen miért csak 10 órára ér be az iskolába. Közben szomorú vagyok, hogy mindez többnyire csak engem érdekel.

Mindeközben a pedagóguskar tagja is vagyok. Ott állok szalagavatókon, ballagásokon, ünnepségeken, sportnapokon a kollégákkal, akik között vannak jók és rosszak, lelkesek és unottak, beletörődöttek, kiábrándultak, feszültek és gondterheltek. Hallom a kiabálásukat egy másik teremből, majd ugyanazt a tanáriban is, ujjal mutogat a renitens gyerek osztályfőnökére, hogy beszéljen vele, intse meg, de legalábbis fegyelmit mindenféleképpen indítsunk ellene, szaladgál az igazgatóhelyetteshez, igazgatóhoz. Majd ideiglenesen megnyugszik, de jövő héten a renitens jelzőt egy másik gyerek kapja meg, és mi kéthetente fegyelmi tárgyaláson ülünk.

A tanulók motiválatlanságára panaszkodnak, miközben saját maguk is motiválatlanok. Félévi értekezleteken ötleteket mondanak, hogy mit lehetne megvalósítani jövő tanévben, hogy jobb legyen az iskolai légkör, de cselekedni már senki nem akar. Ha valamit te, saját magad szervezel, tőled várják a megoldást minden problémára, de minimum intézd el, hogy még délután 3 óra előtt vége legyen a programnak, mert menni kell a gyerekért.

„Szerencsésebb” esetben lehetek a lelki szemetesládájuk. Elmondhatja a problémáit (melyik gyereket verné meg, ha megtehetné, melyik gyerekkel nem tud mit kezdeni az osztályban), amiken 45 perc alatt nem lehet segíteni, várja a tanácsot, amit nem fog megfogadni, mert én csak segíthetek neki, vezethetem, de ezt már nem érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, így inkább kipipál: Ő sem tud segíteni. (Másik szakember segítségét sem fogadja el.)

Vagy „jobbik” esetben beismeri nekem, hogy tudja, hogy rossz az, amit csinál, de nem akar rajta változtatni, mert az sok munka lenne, és neki most ahhoz van a legkevésbé idege. Én azért ellátom őt néhány ötlettel, tippel, hogy kinek az órájára ülhetne be, mert ő jó dolgokat csinál, új módszereket alkalmaz az óráján, és ő is tudná azokat alkalmazni, felajánlom, hogy bemegyek hozzá még órát megfigyelni, kidolgozhatunk óravázlatokat és megnézhetjük, hogy hogyan válnak be, vagy sem, de akkor átdolgozzuk őket. Köszöni a segítségem, majd elmegy, többet nem keres. Egy év múlva merek beülni egy órájára. Már alkalmaz csoportmunkát, újra leülünk beszélgetni. A kudarcból siker lesz? Lehet. Hosszú még az út.

De nem lenne teljes a kétkarú mérleg a másik serpenyője nélkül. Milyen kár, hogy csak néhány emberke toporog rajta…

A szülők nem rohamoznak, nem kell ostromtól tartanom, a naplómban csak néhány szülő neve szerepel, pedig „hirdetem” magam. Egy tanévben kb. 2-3 szülő keres fel önszántából, mert baj van. További 4-5 konzultáción vagyok ott, amikor a pedagógus kéri a jelenlétem, mert probléma van a gyerekkel, és ennél jóval több az olyan alkalom, amikor én hívom be a szülőt konzultációra, és ilyenkor is kapok nemleges választ. Be nem vontathatom a szülőt, nincsen trailerem, és ember legyen a talpán, aki egy olyan indokra, hogy 2 órányira lakik az iskolától, nincs kire bíznia a kisgyereket, bármilyen épkézláb ötlettel előáll, amit a szülő elfogadhat. Miközben tudom, hogy a nagymamával élnek együtt és az út másfél óra lenne, ami akkor is felmerülhetne akadályozó tényezőként, ha valaki Budapest határain belül él. Jóllehet az akadályokat le lehet küzdeni.

A gyerek pedig elmondja, ha bántották, vagy ő bántott. Ha füvezett, vagy ivott. Ha megerőszakolták, vagy csak akarták. Ha homoszexuális, vagy ha elhagyták. És azt kéri, hogy ne mondjam el senkinek. Miért? – kérdem. Milyen világ az, ahol, ha baj van, nem kérünk segítséget, nincsen egy ember a világban, akihez fordulhatna rajtam kívül. De mégis megköti a kezemet, befogja a számat. Ilyenkor nincs más feladat, mint képessé kell tenni a gyereket arra, hogy elmondja az elmondhatatlant, társnak kell lenni abban a helyzetben, amiben ő van. Ennél nagyobb dolgokat is alkottak már. Rá kell jönnöd – bár egy féléves kurzuson tanultad is –, hogy a titoktartásnak is vannak határai, két tűz között vagy a gyerekkel együtt. Mégis tiéd az öröm, hogy elmondta neked, mert addig hosszú és rögös ám az út. El kell neki mondanod, hogy nem turkálsz az agyában, nem vagy agysebész. Nem tudsz a gondolataiban olvasni, nem vagy mentalista, és ha szuperképességet kérhetnél, akkor sem ezt kérnéd, hanem inkább hoppanálnál.

Persze vannak olyanok, akikbe beletörik a bicskád, álomvilágok része leszel, paranoid gondolatokban összeesküvővé válsz, szerelmes üzeneteket kapsz, netán szexuális ajánlatokat, téged küldenek levágni a szülő-sárkány fejét, vagy egyszerűen csak megkérnek, hogy fogadd őket örökbe.

Mégis a határokat tartani kell, mert megesz a gyerek. És nemcsak a gyerek, a szülő és a kolléga is. Mert sok emberrel dolgozol. Jutsz valamire? A te dolgod és a lelkiismeretedé.

De akkor mégis mim van nekem? Lelkiismeretem. Továbbá egy iskolám, akiknek a „fogyatékosai” hétről-hétre leülnek velem szemben, és akarnak róla beszélni, próbálok súlyt pakolni rájuk, hogy a földön maradjanak, kiderítjük, hogy mi legyen belőlük, ha már egyszer vámpírok nem lehetnek. Elmagyarázni nekik, hogy az óvszer bár kellemetlen, de higgyék el, hogy hasznos találmány. Próbáljuk megoldani a megoldhatatlant, mert vannak problémáik, még ha mindenki más azt gondolja, hogy nincsenek. Még ha a vezetők úgy gondolják, hogy Ők nincsenek is.

Én mégis azt kérdezem, hogy milyen hosszú a karunk?

Egy üzenet

  1. Laura szerint:

    Olvastam valahol, hogy egy szülő első kérdése az iskolából hazatérő gyerekéhez mindig ez: "hogyan érezted magad az iskolában?" Ha rossz jegy csúszott be, akkor úgyis kiderült a borús hangulat oka, mégis más volt a hatása, mint az elszámoltató jellegű: "milyen jegyet hoztál haza?" kérdésnek. Rohanunk, elmegyünk olyan árnyalatok mellett, amelyeket fontos lenne észrevenni. Nagyanyáink idejében egy tanító házaspár simán, szakszerűen elvezetett egy 4 osztályos elemi 2 ismétlő osztályos iskolát. Egyik sem volt szakvizsgás közoktatásvezető, mégis tudtak tanítani. A gyerekek tanultak, bár az is benne volt a kalapban, hogy miután egyszer megállította az apát az utcán a tanító úr, este biztosan nem ízlett a vacsora a "bűnösnek". A "lányok" 75 évesen is órákon keresztül mondogatták a verseket a "dédi uncsiknak".
    Ma pszichológus is segítene, de egy "agyfürkész" eleve gyanús, még a végén kiderül, hogy nem a gyerekkel, az alkalmazott, felületes pedagógiai módszerekkel van a baj. A szülő pláne gerenda a szemben, miből gondolja, hogy ő egyáltalán beleszólhat a gyerekét érintő ügyekbe. Friss példa: az osztályfőnök leplezetlen gúnnyal, név szerint megemlítve pellengérezi ki az akadékoskodó szülőt, aki szakértőtői véleményt kér egy "nem túl szerencsés pedagógiai módszer" alkalmazásával kapcsolatban.
    Aki hatalmi pozícióban van, a törvény erejével büntet, szankcionál, ellehetetlenít. Akinek ilyen pozíciója nincs kiég, elmenekül.
    Nem vagyok benne biztos, hogy a pszichológusnak a gyerekekkel kellene a legtöbbet foglalkoznia. Talán eredményesebb lenne az ő munkája is, ha ő lenne az agy, ő mondaná meg, mit tegyenek az ujjak, a pedagógusok. Az utánkövetés helyett, a megelőzésre kellene áthelyezni a hangsúlyt, hiszen évtizedek alatt összegyűlt tapasztalataink vannak, amelyekre támaszkodva életkoroknak megfelelő ütemezéssel készülhetünk a nagy valószínűséggel bekövetkező eseményekre. Az nem jó, ha a pszichológus csak (esetleg megtűrt) része a tantestületnek. Semmi felelőssége nincs, ha gond van, elő sem veszik érte, háborognak egyesek. Ezt a véleményt inkább nem minősítem, de a cikkből egyértelműen kiderül: van szaktudása, lelkiismerete. Könnyebben vállalható a sokszor tartalmatlan, megfoghatatlan felelősség, amikor a következmény a gyereké, a szülőé. Egy igazgató azt mondta, hogy ő nem ér rá ennyit foglalkozni egy gyerekkel, neki még ott van 581. Talán megértette a célzást: amikor a luxushajó 3000 utasa közül egyetlen egy fuldoklik, akkor a kapitánytól a segédgépészig mindenki arra koncentrál, hogy kimentsék a vízben vergődőt, és nem azzal foglalkoznak, hogy 2999 milliomosnak elég forró-e a kávéja…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep