Egész életemben iskolákban éltem, onnan vannak első emlékeim is, nem a családból, amelyet igencsak megviselt az idő, a történelem. Számomra az iskola otthon, szeretett közeg. Mindig is az volt. Akkor is, amikor nem reformkodtak, csak neveltek és arra építve oktattak – nem is akármilyen minőségben! Mert mi, akkori gyerekek, alkalmasak voltunk rá.
Egy sokkal nyugodtabb és emberibb világban éltünk, mint a mai kölykök. Ők már képtelenek olyan iskolákban nevelődni, mint mi annak idején, muszáj lenne tehát változni..A jó pedagógusok haladtak a változással, az átlagosak megelégedtek a tanult régivel. Minket még lehetett oktatni, mert hagytuk magunkat, mert tudtuk a lépést tartani a tanárral, mert fegyelmezettebbek voltunk, ma erre képtelenek a gyerekek.
Én úgy képzelem az iskolát, hogy nevel és motivál. Elsősorban motivál, felkelti az érdeklődést, a figyelmet, kihívásokkal él, mert nem igaz, hogy a gyerekek sérülnek a versengéstől, a kihívásoktól. Nagyon szeretem a projekteket, amelyekben a kölyköknek lehetőségük van alkotni, arról, ami érdekli őket, azt tehetik, amit szeretnek. De nagyon fontos, hogy mindig legyen eredménye, jussanak kicsit tovább annál, mint amit gondoltak korábban, mint, amit tudtak előtte. Ha a védett növényekkel foglalkoznak a projektjük során, akkor jusson eszükbe a lakóhelyükön (elméletben, vagy akár gyakorlatban) kialakítani egy saját tanösvényt! Ez már alkotás, ide eljuttatni a srácokat pedig művészet. Igazi iskola. Számomra templom, kultikus hely.
4. Lojalitás
Életemben nagyon sokszor kellett lojálisnak lennem. Álltam a kolléga mellett a folyosón, hallgattam a szülőt, akinek igaza volt és nem állhattam a szülő mellé, mert „kolléga” volt. A mai napig erkölcsi dilemma számomra, meddig „kell” és meddig lehet. Volt iskolámban is lojális voltam, mert azt tanultam, azt verték belém, hogy annak kell lennem. Persze ma már nem így látom. Ki kellett volna osztanom a kollégát, már sokkal korábban, meg kellett volna mondanom a szemébe a véleményemet. Nem finomkodni, nem óvatosan érzékeltetni, hogy valami nem stimmel, hanem keményen, becsületesen az arcukba vágni. Meg akartam tenni, amikor elmentem onnan, de megvonták a szót. Meg aztán körülnéztem az arcukon és láttam, hogy nem is értik, miről beszélek. Nem azért nem tettem meg, mert tartottam tőlük, mert féltettem az állásomat, hiszen megpróbáltak teljesen ellehetetleníteni, hanem valami rosszul értelmezett tolerancia, jólneveltség vagy a fene tudja, hogy mi akadályozott benne. Azt mondják, akik ismernek, hogy fát lehet hasogatni a hátamon. Lehet, így van, de akkor el kellett volna küldenem őket a fenébe.
Mikor megírtam az „Integrálunk. Valóban?” című cikkemet, akkor nagyon csúnya maileket kaptam: „szakma árulója” volt a legenyhébb titulus, mit rám aggattak. Az sem bántott, mert igazam volt. Gyerekek életével játszókkal az ember nem lehet méltányos, nem kötelezheti hűség és kitartás! Hiszem, hogy igazam volt. Persze kit érdekel ez? A Föld néhány milliárdnyi emberét egyáltalán nem érdekli az én véleményem, még hazánk néhány millióját sem, akkor miért félünk őszintén elmondani a véleményünket, kiállni mellette? Akkor miért kell lojálisnak lenni olyan emberekhez, akik nem méltóak rá? Egy szakma hitelességének védelmében? Ugyan már! Hogyan lehet az orvostársadalom lojális egy rossz, emberi életeket veszélyeztető orvoshoz? Még inkább a pedagógusok azokhoz, akik emberi életeket tesznek tönkre saját vagy érdekcsoportjaik védelmében? Lehet, nincs igazam – szerintetek – de egyáltalán nem érdekel, mert ha az én véleményem, életem, munkásságom csak egy kis porszem ebben a nagy mindenségben, akkor a tietek is az és éppen annyit számít, mint az enyém…. Semmit!
Szeretném azt mondani, hogy ez nincs így, hogy nem értek egyet. De így van. Elvárt lojalitás és porszemség is. Próbálkozás, kudarc és értetlenség is. Ettől még persze tesszük a dolgunkat.
Már csak a motor érdekelne, a hajtóerő, a miért? Vagy inkább: az még érdekelne.
A véleményemet ismered már. Igen, a rideg integráció, amitől felfordul a valamennyire is szakmai erkölccsel rendelkező ember gyomra. De nem féltelek. Tudom, hogy nem fogsz beállni a bégetők sorába. Ez pedig elégtétel nekem és sokunknak.
Kedves Anna, azt hiszem, hogy ez az egyik olyan kérdés, amire én sem vélem tudni a választ. Már ha jól értelmeztem a kérdést és arra vonatkozott, hogy miért tesszük még a dolgunkat? Azt hiszem, hogy van valami hajtóerő, valami, ami velünk született. Amiért az orvos is benn marad a kórházban és munkaidő után is lemegy a betegéhez… Persze, nem mindenki ilyen, de remélem…Szerintem ő sem tudja a választ arra, hogy miért teszi. Mert kell és kész. Azt gondolom, hogy annak idején felvettünk egy batyut a vállunkra, hátunkra és cipeljük, mert nem nagyon van kinek átvennie. Letenni pedig nem lehet. Azt gondolom, hogy a szociális érzékenységünket használják ki a mindenkori kormányok – a "nemzet napszámosai".
Ha erre a félreértelmezett lojalitásra vonatkozott a kérdésed, arra tudom a választ. Csak nem értem meg és még kevésbé fogadom el. Mikor pedagógusnak ment az ember, akkor tudta, hogy ebből megélni sem nagyon fog – megjegyzem, hogy most se, az életpálya bevezetése után, nemhogy meggazdagodni. Elismerése pedig nincs, ha nem vagy elég közel a tűzhöz… "Érdemes" hát lojálisnak lenni a vezetőkhöz, a slepphez, mert akkor különböző előnyökhöz juthatsz, pozíciókat foglalhatsz el, biztos lesz az állásod stb. Természetesen én ezzel nem érthetek egyet, de megéltem… Ugyanakkor nagyon nehéz elfogadni, hogy így működik a világ…
Szeretném azt mondani, hogy ez nincs így, hogy nem értek egyet. De így van. Elvárt lojalitás és porszemség is. Próbálkozás, kudarc és értetlenség is. Ettől még persze tesszük a dolgunkat.
Már csak a motor érdekelne, a hajtóerő, a miért? Vagy inkább: az még érdekelne.
Nem lájkolom, mert nem tetszik,hogy így van, de sajnos így van. Köszönöm, hogy leírta.
A véleményemet ismered már. Igen, a rideg integráció, amitől felfordul a valamennyire is szakmai erkölccsel rendelkező ember gyomra. De nem féltelek. Tudom, hogy nem fogsz beállni a bégetők sorába. Ez pedig elégtétel nekem és sokunknak.
Kedves Anna, azt hiszem, hogy ez az egyik olyan kérdés, amire én sem vélem tudni a választ. Már ha jól értelmeztem a kérdést és arra vonatkozott, hogy miért tesszük még a dolgunkat? Azt hiszem, hogy van valami hajtóerő, valami, ami velünk született. Amiért az orvos is benn marad a kórházban és munkaidő után is lemegy a betegéhez… Persze, nem mindenki ilyen, de remélem…Szerintem ő sem tudja a választ arra, hogy miért teszi. Mert kell és kész. Azt gondolom, hogy annak idején felvettünk egy batyut a vállunkra, hátunkra és cipeljük, mert nem nagyon van kinek átvennie. Letenni pedig nem lehet. Azt gondolom, hogy a szociális érzékenységünket használják ki a mindenkori kormányok – a "nemzet napszámosai".
Ha erre a félreértelmezett lojalitásra vonatkozott a kérdésed, arra tudom a választ. Csak nem értem meg és még kevésbé fogadom el. Mikor pedagógusnak ment az ember, akkor tudta, hogy ebből megélni sem nagyon fog – megjegyzem, hogy most se, az életpálya bevezetése után, nemhogy meggazdagodni. Elismerése pedig nincs, ha nem vagy elég közel a tűzhöz… "Érdemes" hát lojálisnak lenni a vezetőkhöz, a slepphez, mert akkor különböző előnyökhöz juthatsz, pozíciókat foglalhatsz el, biztos lesz az állásod stb. Természetesen én ezzel nem érthetek egyet, de megéltem… Ugyanakkor nagyon nehéz elfogadni, hogy így működik a világ…