Remény az életre

H. R. a közelmúltban azzal a kéréssel keresett meg bennünket , hogy valamilyen formában megoszthassa az állami gondozásban eltöltött évei tapasztalatait és az azt követő időszak nehézségeit, kihívásait. „Ezzel az a legfőbb célom – írta –, hogy példát mutathassak azok számára, akik hasonló helyzetbe kerültek, vagy épp már kikerültek az állami gondozásból”. Mivel a témát és a célt magunk is fontosnak tartjuk, úgy döntöttünk, hogy folytatásokban közre adjuk H. R. történetét. A szerző neve és címe megtalálható a szerkesztőségünkben, ezt azonban a történetben szereplők személyiségi jogainak védelmében nem hozzuk nyilvánosságra.

Akkor indul a történet…

1. A kezdetek

1979. februárjában születtem Esztergomban. Születésem után csecsemőotthonba kerültem, amennyire tudom, a nem megfelelő otthoni körülmények miatt. Valószínűleg közrejátszott az is, hogy egyedülálló és hallássérült édesanyám volt. Kétéves koromban kerültem vissza hozzá Dorogra egy igen kicsi lakásba, mely nem állt másból, mint egy pici szobából, és egy pici konyhából. A szobában volt két ágy és egy szekrénysor, a konyha helyiségben állt egy asztal, egy fatüzelésű kályha és egy gázpalackkal működő gáztűzhely.

Nem sok mindenre emlékszem ebből az időszakból, csupán két eseményre, amely ma is élénken jelen van bennem. Egy este a szomszédunk valamin összeveszhetett édesanyámmal, melynek eredménye egy kiadós verés lett – anyám részére. Szörnyű volt ott állni tehetetlenül, és látni, ahogy anyámra záporoznak a pofonok, ahogy befejeli az üvegajtót, és az utcára menekül. A verekedésnek egy szolgálaton kívüli rendőr vetett véget. Hogy milyen következményei lettek az ügynek, nem tudom, csak örültem, hogy anyám egyben van. Soha többet nem létezett az a szomszéd számomra.

A másik élénk emlékem ahhoz a férfihoz köthető, akiről sokáig azt hittem, az apám. Anyám több műszakban dolgozott egy közeli üveggyárban. Azon a napon este lefektetett, és miután elaludtam, ő elment dolgozni. Az éjszaka közepén a szobában lévő egyetlen nagy ablak, ami az utcára nézett, egyszer csak betört, és bejött rajta az „apám” és egy idegen nő, akit aztán a velem szemben lévő ágyon tett magáévá. Emlékszem egy-két részletre, de nem értettem igazán mi is történik. Az aktus után a nő még teát is csinált nekem, és ahogy jöttek, úgy mentek. Reggel hazaérve anyám teljesen kiborult, én meg tüdőgyulladást kaptam.

Dorogon kezdtem meg az általános iskolai tanulmányaimat. Szerettem elsős lenni, élveztem, hogy iskolás vagyok! Ebben az időben ismerkedett meg anyám egy pesti hallássérült férfivel, aki néhányszor eljött hozzánk. Nem igazán foglalkozott velem, nekem sem volt rokonszenves. Állandóan úgy itta a tejeskávéját, hogy előtte százszor megkeverte, és ezt közben számolta.

Nem sokkal később Pestre költöztünk anyám újdonsült vőlegényéhez és annak családjához egy kétszobás, nagy kerttel megáldott ház egyik szobájába. Az oda utazásból csak a teherautón megtett út varázsa maradt meg.

Anyám férjhez ment, és ezzel meghozta életünk legrosszabb döntését. Nem tudtam, hogy ez a férfi elmebeteg, és kezelés alatt áll. Nem bánt jól velem. Rengeteget dühöngött, vert engem, sőt az anyámat is.

Később megismertem a keresztszüleimet, akik szintén hallássérültek voltak. Szerettem velük lenni. Többnyire azt csinálhattam, amit akartam, így bármikor el is menekülhettem otthonról. Amikor náluk voltam, mindig voltak ott mások is, ittak, kártyáztak, cigiztek, én mégis jól éreztem magam, főleg keresztapámmal. Sajnos benne is csalódnom kellett, mert az ott alvásaim során többször is molesztált szexuálisan, ami nagyon zavart. Nem értettem mért teszi ezt velem. …Senkinek nem beszéltem erről, csak évekkel később anyámnak, de nem lett olyan mértékű következménye, amit szerettem volna.

Amikor a problémák súlyosbodtak, már második osztályos voltam. Sokat lógtam, ha be is jártam, anyámék nem jöttek értem. Otthon állandó balhék, utáltam hazamenni, sosem tudtam mi vár rám. Féltem.

Aztán egy szép nap kivettek az iskolából, és bekerültem a Makarenkó utcai „gyűjtőbe”, ahová anyám személyesen vitt el. Az okot csak évekkel később tudtam meg. Anyám mondta, hogy csak péntekig kell ott lennem, és akkor értem jön. Utólag visszagondolva, nem volt rossz hely, napközben volt némi foglalkozás, de a délutánok szabadok voltak, ám az épületből nem mehettünk ki.

Aztán eljött a bűvös péntek, és örültem, hogy anyámmal lehetek újra. Óriási csalódás volt számomra, mikor vasárnap este visszavitt, és mondta, hogy ettől kezdve ez így lesz. Összetörtem. Nem akartam anyám nélkül lenni.