Remény az életre

3. Állomások 2.

A nevelőotthonban sem volt jobb a helyzet. Minden eltávozás utáni visszatérésemkor azok a srácok, akik a hétvégét bent töltötték, mindenféle ruhadarabbal eltakarva az arcukat nindzsásat játszva, a bokrokból előugorva „levámoltak”. Amit hoztam otthonról: süti, játék vagy bármi, ami tetszett nekik, elvették. Ha nem adtam oda, egy darabig finomkodtak, aztán repült a pofon. Szóval esélyem sem volt, főleg, hogy elég vézna alkatú voltam. Az ilyen esetek után mindig nagyon nyomorultul éreztem magam, mert ezek a dolgok jelentették az egyetlen kapcsot anyám és én köztem. A sütit ő sütötte, a játékot ő vette. Soha nem tudtam igazán megvédeni magam. Aztán egy nap, mielőtt csoportos programra indultunk volna, egyik társammal összekaptunk valamin, amit egy pofonnal próbáltam lezárni. Meglepődött, majd ököllel úgy arcon vágott, hogy hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Az eset után egy erősebb fiú a csoportból odajött, és azt mondta, hogy „Majd én megtanítom neked, hogyan védd meg magadat!” Mutatott egy-két trükköt, de ezt az ember csak jó néhány éles helyzet után sajátítja el.

Természetesen nem csak egymás szekálásával, illetve verekedésekkel teltek a napok, sok jó program is volt. Sűrűn jártunk a Széchenyi uszodába, ahol megtanultam úszni, ennek minden percét élveztem, élveztük. A legrosszabbak mindig az esték voltak. Állandóan néztem ki az ablakon, és gondolatban otthon jártam. Persze ilyenkor mindig minden rendben volt: normális család voltunk. Utáltam, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem akartam lenni soha. A csoporttársaim is hasonló vagy még rosszabb helyzetben voltak, de én akkor is magányosnak éreztem magam.

Az év gyorsan eltelt. Néhány társammal átkerültem a svábhegyi részlegbe. Ott még rosszabbul éreztem magam, mert tudtam, hogy vannak még nagyobbak, sőt utógondozásban lévők is. (Bár ők nem sok vizet zavartak.) A mellettünk lévő csoportba jártak a nyolcadikosok. Többségük viszonylag normális srác volt, persze itt is akadt egy-két vásottabb gyerek. Egyikük meg is talált, lelkileg és fizikailag is folyamatosan bántott. Elképzelésem sem volt arról, hogy ezt mivel érdemeltem ki. Annyira elfajult a dolog, hogy igazgatói ügy lett belőle. Ő volt az egyik olyan fiú, akiről sosem tudtam megfejteni, hogy miért is került be. Anyagilag jól álltak a szülei, szinte mindent megkapott, fényezte is magát rendesen De mégis ott volt velünk. Baromira utáltam.

A svábhegyi részlegben a balhék mindennaposak voltak. A nevelők egy része csak annyira figyelt, amennyire feltétlenül muszáj volt. A többi nevelő azonban szigorúan vett mindent, a legapróbb kihágást sem nézte el. Szerettünk azokkal lenni, akik kevésbé figyeltek, így szinte bármit csinálhattunk. Állandóan okoskodtunk valamit, sokat fociztunk, rohangáltunk.

Ekkor kezdett el komolyabban érdekelni a futás. Rövidtávon eléggé jó voltam. A tornatanárom elkezdett foglalkozni néhányunkkal. Eljutottunk országos versenyekre, ahol mindig jól szerepeltünk. Élmény volt ezeken a versenyeken részt venni. Máshogy néztek ránk, és jó volt megtapasztalni az egymás iránti kölcsönös tiszteletet. Komolyan terveztem, hogy ennek szentelem az életemet: atléta leszek. Jártam a Vasasba és nagyon élveztem, hogy nem sok riválisom akad. A csapatban volt egy lány, aki egy fejjel magasabb volt nálam, és brutálisan gyors volt rövidtávon. Nagyon megtetszett. Az edzések végeztével mindig sokat beszélgettünk, talán többet is éreztem iránta, mint barátságot.

Pályafutásom a Vasasban nem tartott sokáig, az edzéseket az otthonban folytattam, majd végül ennek a „karriernek” a dohányzás vetett véget. 12 évesen szívtam el az első cigarettámat, és onnantól kezdve nem volt megállás. Úgy voltam vele, hogy mindegy mi történik, csak cigi legyen. Bármire képes voltam a cigarettáért, ritkán is kellett nélkülöznöm. Anyám nem tudott mit kezdeni ezzel a problémával úgy, hogy amikor látogatóba vagy péntekenként értem jött, hozott nekem cigarettát. Takarodó után általában kimentünk az erkélyre és cigiztünk. Valaki persze őrködött, nehogy az éjszakás nevelő rajtakapjon bennünket. Az otthonban a legjobbak a hétvégék voltak, nem volt kötelező korán felkelni, ha aludni akartunk, megtehettük, legfeljebb lemaradtunk a reggeliről. Mindig volt valami program, kicsit szabadabbnak érezhettük magunkat.

Részlet a Kóristák című filmből

Akkoriban ismerkedtem meg az énekléssel. Kaptunk egy új nevelőt, aki eredetileg zenész volt, és szólt, hogy akinek lenne kedve énekelni, jelentkezzen nála. Meglepetésemre rajtam kívül még jó néhányan összegyűltünk. Egyeztettünk egy napot, amikor nekiállhatunk a feladatnak, és el is kezdtük. Annyira jól ment, hogy fel is léptünk néhányszor. Nagyon szerettük a próbákat, mert összekovácsolt minket. Imádtuk a fellépésekkel járó utazást, és hogy végre valakik vagyunk. Egyik nagy sikerünk Debrecenben volt, ahol country dalokat énekeltünk. Ennek az időszaknak azonban hamar vége lett, pedig már ott tartott a csapat, hogy demo kazettát kértek tőlünk Kanadából. Ez kitörési lehetőség lehetett volna a számunkra, de az intézmény vezetése nem támogatta. A nevelőt elküldték, de én még jó ideig eljártam oda, ahol tanított. Ez azonban nem tartott sokáig, mert nem volt elég kitartásom. Utólag nagyon sajnálom, hogy így alakult. Mindenesetre örök emlék marad.

A nyarakat nagyon szerettem, mindig volt kétszer két hét tábor. Három táborban vettem részt: először egy vándortáborban, ami nem volt rossz, de nem csinálnám végig újra. A másik egy evezős tábor, amit nagyon imádtam, bármikor elmennék megint. A harmadik tetszett a legjobban: a vitorlás tábor. Azt hiszem, innen ered a hajók iránti vonzódásom. Ezeken kívül eljutottam Ausztriába is, egy safari parkba. Nem tekintettem, és ma sem tekintem természetesnek, ha eljutok valami különleges helyre, mert tudom: nem mindenkinek adatik ez meg. Inkább hálás vagyok ezekért, akkoriban is az voltam.

Otthon viszont a helyzet talán még rosszabb lett. A nevelőapám soha nem ült le mellém egy kicsit beszélgetni, soha nem vitt el sehova, kapcsolatunk kimerült a tőle elszenvedett verésekben. Ha megvert, akkor nagyon megvert, nekem jött késsel, sodrófával. Soha nem pofont adott, hanem vagy rugdosott, vagy ököllel vert. Utáltam! Nem bírtam megmaradni a jelenlétében. Egyszóval sem otthon, sem az intézetben nem éreztem magam biztonságban. Azon szorongtam, hogy mikor lesz valami balhé. Rohadtul féltem…