Remény az életre

10. Család

A lagzi nagyon jól sikerült. Másnap furcsa volt felkelni újdonsült feleségem mellett. Minden más volt, csak magunk voltunk, magunkért feleltünk, én meg mindkettőnkért. Az első évek, azt gondolom, jól teltek, éltük a fiatal házasok izgalmas életét. Aztán jött az első új családtag: egy kutyus. Feldobta a napjainkat, az első pillanattól valódi szerelem volt számunkra.

Később kaptam egy komoly megbízatást a gyülekezettől: ifjúsági vezető lettem. Mélyvíz volt ez a javából, de élveztem a munkát. A fiataljaink nagyszerű emberkék voltak egytől egyig, jó kis brigád lettünk. Persze a gyülekezet részéről akadtak szabályok, melyeket elsősorban nekem kellett volna betartanom, de hogy őszinte legyek, sosem tudtam beállni a sorba, így hát mindig hagytam, hadd alakuljanak úgy a dolgok, ahogy épp alakulnak. Ha például szeretetvendégség volt, nem feltétlenül akartunk elvegyülni, inkább együtt gyűltünk egy asztalhoz. Ezek apróságok voltak, mégis akadt ezekért néhány vitám a vezetőkkel. Nem voltam teológiát végzett ember, így mikor megtalálták a tökéletes utódomat, leváltottak. Nagyon sajnáltam, szerettem a fiatalokkal lenni, de annyira mégsem bántam, mert körülbelül ezzel egyidőben megszületett az első gyermekünk, egy gyönyörű kislány.

A szülés csodálatos dolog, én mindenképp annak éltem meg, a feleségem biztos nem így gondolta. A terhesség kezdeti szakasza sem volt esemény nélküli. Sosem felejtem el, amikor mentünk az orvoshoz, nagy pelyhekben esett a hó, és mi izgatottan vártuk a fejleményeket. A doki közölte, hogy a magzat szíve még nem dobog, pedig már időszerű lenne. Adott egy hetet, és azt mondta, ha addig nincs változás, akkor be kell avatkozni, a magzatot el kell távolítani. A feleségem sírt, én meg csak néztem ki a fejemből. Imádkoztunk, hogy maradjon meg a pici, kezdjen el dobogni a szíve.

Eltelt az egy hét, visszamentünk, és örömhír várt minket, dobogott a kicsi szíve. Egy új élet kezdete! Ettől kezdve rendben ment minden, aztán megszületett… A kezembe vettem, és csak néztem, néztem, olyan gyönyörű volt. Olyan pici. A világ legszebb kislánya!

Nem sokkal később elkezdődtek köztünk a problémák a feleségemmel, és másfél év elteltével, a második kislányunk születésekor már más hölgy karjaiban kerestem a boldogságomat. De ekkor még nem hagytam ott a családomat. Hamarosan azonban ez is bekövetkezett. A mai napig gyűlölöm azt a pillanatot: kiléptem az ajtón, a lift elött állt a feleségem karjában a nagyobbik lányommal, bent a lakásban pedig a kicsi aludt. A nagyobbik lányom integetett, puszikat dobált a maga gyerekes módján, én pedig beszálltam a liftbe, és mentem a leendő boldogságom felé. Persze, csak én gondoltam így. Sosem tudom megbocsátani magamnak, hogy otthagytam őket, akiket szerettem. Önző és gyáva voltam, esélyt sem adtam arra, hogy otthon megoldjam a problémákat.

Sok évnyi szenvedést idéztem ezzel elő mind magamnak, mind a feleségemnek és a gyerekeimnek. Érzelmileg teljesen szétestem. Akikről azt hittem, hogy a barátaim, elfordultak tőlem, Teljes volt a csőd. Elváltunk. A lányokat csak kéthetente láthattam, akkor sem túl hosszú időre. Teljesen felőrölt ez az élet, olyannyira, hogy egy nap nagyon rosszul lettem. A szervezetem felmondta a szolgálatot, mind fizikailag, mind mentálisan teljesen felborultam, közel egy év kellett ahhoz, hogy összerakjanak…

H.R.