Folytatjuk a novellaíró pályázaton nyertes művek közlését. Reméljük, sikerül örömet szerezni a középiskolás diákok és a főiskolai/egyetemi hallgatók írásaival. Ezúton köszönjük az Underground kiadónak, hogy hozzájárult az írások megjelentetéséhez.
Ruszin Anna – Csak egy család
Nagymama sokat mesél, apa sokat hallgat, a kislány mindig fülel. Figyeli nagymama meséit, apa csöndjét. Sokat tud nagymamáról, mégsem eleget, szinte semmit apáról, mégsem keveset.
Nagymama kislányként Szibéria zord telén járt iskolába, futottak a hóban, felkapaszkodtak a rénszarvasszánra, viharban hó-kunyhót építettek, hajnalban indultak, este érkeztek, játszottak, küzdöttek, éltek.
Apa kisfiúként sokat nevetett, magyar kisváros panellakásában olvasott, iskolából ellógott, kisöccsével a városban, mezőn kalandozott, szemtelenkedett, rosszalkodott, álmodott, élt.
Ne hidd, hogy mindent tudsz, így még nem ítélhetsz.
Nagymama szeretett táncolni, húgával az ágyon ugráltak esténként, amikor szüleik munkában voltak, ruhácskájuk pár-nával tömték ki, gyermeküket büszkén mutatták egymásnak, és kikaptak, ha anyu és apu gyerekes játékukon rajtakapta őket. Sokat sírtak, kemény felnőttek lettek.
Apa horgászott öcsivel, focizni az iskolai pályára jártak, és szidást kaptak, ha a gondnok meglátta, amint átmásznak a kerítésen. Nagymama haragudott, hogy rossz útra viszi a kicsit, a pofon után jött a duzzogás. Keveset sírt, makacs felnőtt lett.
Eső jött, de majd elmúlik az is, ilyenkor kicsit fülledtebb a levegő, csak úgy zsong az ember feje. Mint az éjszakai hőség, amikor állsz a közvilágítás kereszttüzében, és nem hiszed el, hogy éjszaka van. Az ég koromsötét, de a meleg, a forróság, ahogy a szellő sem rebben, valahogy hátborzongató.
Szitált még, de a söfőr azért csak kiszállt, elszívta azt az utolsó szálat. Állt ott egy darabig, mélyeket lélegzett a gázolajjal keveredett esőszagból, na még egy óra, aztán jönnek a műszakosok, gondolta és végigpillantott az unalomig ismert tájon.
Buszozott már fiatal korától kezdve, letöltött vagy negyven évet a társaságnál, a faluban is ismerte mindenki, ide házasodott. De annak is vége lett egyszer.
Így hát a buszosnak nem sok mindennel kellett foglalkoznia, csak a csengő, az az átkozott, istenverte csengő, ahogy emlegetni szokta. Azt a bizonyos csengőt még annak idején szerelték be a buszba, amikor kijöttek az új törvények a balesetvédelemről. De a hangja egyszerűen borzalmas volt.
A világból ki tudott volna szaladni, ha meghallotta, olyan érzés futott át rajta, mint amikor összecsikordul az ember foga, vagy megcsúszik a villa a tányéron. Szívből utálta azt a csengőt. Volt, hogy nem zavarta annyira, de máskor olyannyira feldühödött, hogy ököllel rontott neki a szerkezetnek. Már az első héten megpróbálta szétszerelni, de lehetetlen volt, valahol mélyen rejtőzött a kapcsolótábla alatt.
Akárhogyan verte elkeseredettségében, a csengő nem halkult, nem váltott hangszínt, csak csengett rendíthetetlenül, mintha őt akarná bosszantani, minden ajtócsukásnál.
A buszos nem szokott jegyet váltatni az utasokkal, de minek is, hiszen alig voltak. A falubelieket meg ismerte, az özvegyeket is, temetőnapon, kardvirággal felfegyverkezve. Ellenőr meg nem jár ezen a vonalon, ha meg igen, úgyis szólnak a társaságtól. Így hát legtöbbször ingyen utaztat, van, aki csak int neki, és már száll is fel.
Hihetetlenül jó írások. Az embernek hideg futkos a hátán! Honnan éreznek rá ilyen mélységekre ezek a fiatalok?