Remény az életre

9. A „nagybetűs Élet” 2.

Elteltek az ünnepek minden bensőségesség nélkül. Minden folytatódott a megszokott kerékvágásban, dolgoztam tovább raktárosként még közel egy évet. Úgy döntöttem, jó lenne többet keresni, elmentem egy céghez egy sorra dolgozni. A munkába álláshoz felvételi vizsgát kellett tennem. Sikeresen vettem az akadályt, elkezdtem hát gürizni. Nem tartott sokáig, nem bírtam az egy helyben állást, ezért felmondtam.

A gyülekezetbe jártam tovább szorgalmasan. Ott megismertem egy lányt, aki később a feleségem lett. Nem volt teljesen egyszerű a történet, tetszett ő egy másik srácnak is, aki történetesen az egyik barátom volt. Miután kiderült, hogy együtt vagyok szíve titkos választottjával, kiborult a bili. Ő úgy gondolta, engedélyt kellett volna kérnem tőle a kapcsolathoz. Kibuktam. Oké hogy barátok voltunk, és hibáztam, beszélnünk kellett volna, na de engedélyt kérni?! Elég konzervatív családból származott, tudtam, a szülei nem nézték volna jó szemmel ha összejönnek. Sajnáltam azért, mert lemaradt a dologról, de a kapcsolatunk vele többé nem volt ugyanaz.

A kedvesemmel jól haladtunk, egy év után kitűztük az esküvő időpontját. Ezzel én még azért vártam volna, de némi szülői nyomásra mégis így maradt. Aztán jött a hideg zuhany: az esküvő előtt egy héttel visszatáncoltam. Voltam minden, csak ember nem. Megértettem őket, de nem lett volna őszinte részemről a döntés. Visszakaptam a gyűrűket, nem adtam fel azonban a kapcsolatunkat. Szerettem a lányt, és el is akartam venni, csak kicsit később. Kaptam ezért persze hideget-meleget. Ment minden tovább a maga útján, és láss csodát: közel egy évre rá összeházasodtunk. Volt nagy lagzi, örültem nagyon, mégis furcsa volt eljönni otthonról.

Az esküvő előtti időszak számomra érzelmileg, és mentálisan is nagyon megterhelő volt. Nevelőapám vagy nem járt kezelésre, vagy, ha elment, akkor is ivott a gyógyszerre. Teljesen kifordult magából, nőket zaklatott a buszon, otthon is csak veszekedés veszekedés hátán. Az egyik nap a munkahelyemre érkezett a telefon egy ismerőstől, hogy anyám náluk van, totál ki van borulva, egy szál fürdőköpenyben menekült el otthonról, mert nevelőapám majdnem megölte. Szuper – gondoltam –, megint dráma van, megint intézkedni kell. Annyira untam már ezt a dolgot, felőrlődtem ebben az egészben. Hazamentem, és ami otthon fogadott, az totál kikészített. Csupa kosz minden, a konyha, mint egy csatatér, a szobában ahol aludtunk, olyan piaszag terjengett, hogy azt hittem elhányom magam. Nevelőapám – természetesen – aludt. Felkeltettem, és megkérdeztem, mi történt, mire ő csak bólogatott, hogy semmi, nem is érti anyámat. Elmentem hát megnézni anyut, próbáltam beszélgetni vele arról, mi is történt, pontosan miért is menekült el. Anyám nem akart hazajönni. Ott maradhatott, én viszont hely híján hazamentem.

Megőrjített a tudat, hogy amíg anyám biztonságban van, addig én otthon nevelőapámmal összezárva, ki tudja, mire számíthatok. A következő pár éjszakát nem kívánom senkinek. Kés a párnám alatt, bármi eshetőségre. Eseménymentesen érkezett el a hétvége, amikor anyám egyik barátnője átjött, hogy segítsen rendezni a kertet. Eddig minden oké volt. A munka végeztével megkérdezte, átöltözhet-e a fürdőszobában. Mondtam neki, hogy persze, nyugodtan, és amikor bement, nevelőapám kijött a szobából és kérdezte, hol van a hölgy? Mondtam, hogy épp átöltözik a fürdőben. Nem is kellett neki több, bement utána. Hiába próbáltam megállítani, egy állon csapással adta értésemre, hogy ne álljak az útjába. Ezután csak sikítás, dulakodás hallatszott. Ez az idióta meg akarta erőszakolni, persze a nő nem hagyta magát, nagy nehezen ki tudott menekülni a fürdőből, rögtön előkaptam a kapukulcsot, hogy ki tudjam vinni az utcára.

A kaput még éppen ki tudtam nyitni, a nő kimenekült az utcára, és futott, de én már nem tudtam követni. Nevelőapám elkapott, és kést nyomott a torkomhoz. Na, mondom, ennyi elég volt! Elmenekültem, futottam ki az utcára. egészen a sarkon lévő telefonfülkéig, és mentőt hívtam. A nő hazafutott, nem tudtam már beszélni vele. Kiért a mentő, megnézték az öreget, aki ekkor már újra feküdt az ágyában, és mintha mi sem történt volna, mosolygott a dokira. Elmondtam pontosan, mi is történt, és kértem, vigyék be a pszichiátriára, mert ha nem, szemrebbenés nélkül megölöm. Nagy nehezen bevitték, mentem vele én is. Ahogy beértünk, rögtön leszedálták. Benntartották, én meg hazamentem. Két hétig volt bent az öreg, jártunk be hozzá minden nap. Annyira más volt a gyógyszerektől, csak ölelgetett, egy hangos szava sem volt. Hát ez totál betett nekem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Most utáljam, vagy segítsek neki? A két hét alatt békesség honolt a házunkban, sosem aludtam annyira nyugodtan, mint akkor, és anyám sem.

A kórházban a zárt osztályon beszélgettem a betegekkel, elmondtam nekik, hogy Isten szereti őket. Lelkileg azonban újra összetörtem. Nevelőapám, miután hazakerült, kicsit megváltozott. Velem soha többet nem szórakozott. Az esküvőn is csak a polgári szertartáson vett részt, ő nem volt hivatalos a vacsorára. Nehéz pillanat, amikor elindul a kocsisor, és csak egy ember áll az udvar közepén integetve, éppen az, aki akármit is tett, hozzád tartozik. Sajnáltam, még ma is összeszorul a szívem, ha eszembe jut.