PSZICHOháttér

34. A félelem ára

A félelem fejlődéstanilag az egyik legrégebbi, és így egyik legmélyebb, legprimitívebb érzelmünk. Alapból nem is érzelem, hanem ösztön, amely így alapérzelemként véd minket, ugyanis a biztonságunk érdekében a kétéltű-hüllő törzsfejlődési fázisunkban megtanultunk félni. A „hüllőagyunk”¹ – a gerincvelővel együtt az agytörzs és a középagy – ebben a fejlődési fázisban lett a túlélési eszközünk, és olyan automatizált működések, mint a félelem, agresszió, területvédelem, párzó viselkedés, valamint az alapvető életfunkciók, a szív- és érrendszer, a légzés működtetését végzi. Sok embernek ezek még a mai napig is elegendőek, de vannak, akik túlléptek ezen.

Ha a félelem és agresszió valóban kielégítő megoldás lenne, nem fejlődött volna tovább biztonsági rendszerünk, de tény, hogy továbbfejlődött. A félelem/agresszió dimenziónál tehát létezik sokkal hatékonyabb védelmi rendszer is, mégpedig (és ezt mi emberek tudjuk a legjobban) a tanulás, a gondolkodás és az együttműködés. Mára olyan erőssé sikerült válnunk, hogy a legnagyobb veszélyt az ember jelenti önmaga és minden más élőlény számára. Különösen akkor, amikor érzelmileg a „hüllőagy” szintjére süllyed.

Romvárosunk a félelem

Freud az emberi lelket olyan városként rajzolta meg, amely ősi települések romjaira épül, és az egyre újabb és újabb városok kövei egymásra rakódva emelkednek. A folyamatosan létrehozott újabb építmények a régebbieken alapszanak. Ezért mindaz, ami az egyed- és törzsfejlődés során történt velünk, benne rejlik az aktuális reakcióinkban.

A törzsfejlődés adta kereteket az egyedfejlődés során használjuk, és így építjük saját egyéni városunkat: a lelkünket. Kezdetben a környezet szinte teljesen meghatározza ezt az építkezést. A kisgyereket körülvevő fontos személyek és történések lesznek majd az egyéni város alapjai, bármennyire és bármilyen irányban lépve épít valaki új városokat magának.

Akár azért, mert a környezet bizonytalan, nem egyértelmű, akár pedig azért, mert a gyerekkor traumatikus, az első lelki építmények lehetnek rozogák, negatív érzésekkel telítődöttek, és akkor erre épül az egész. Természetesen romvárosunk is lehet stabil, akár bizalommal, biztonsággal átitatott, és akkor erre az alapra épül a személyiségünk. Természetesen a korábbról rendelkezésre álló kövek lesznek a meghatározók, s nem könnyű az alapoktól erősen eltérő várost építeni.

A gyerekek saját építkezéséhez a nevelés adja az első köveket. Megszületésünktől kezdve és persze már előtte az anyaméhben is kapjuk a reakcióinkat irányító impulzusokat, de a fejlődés során egyre nagyobb beleszólásunk lesz abba, hogy mit teszünk. Ahogyan a törzsfejlődéssel az ember szellemi ereje által egyre nagyobb kontrollt szerzett a külvilág felett, ugyanígy zajlik ez az egyedfejlődés során is. Megtanuljuk irányítani alapvető, ősi reakcióinkat , hiszen gondolatainkkal befolyásolni tudjuk a késztetéseinket. Ebben játszik kulcsszerepet a nevelés, ami a gyerek saját belső erejét, belső irányítását, vagyis az önbizalmát és az önkontrollját erősítheti, illetve gyengítheti. A kiszámítható, megbízható környezet erősítheti, az esetleges, bizonytalan, fenyegető pedig gyengítheti ezt a belső erőt. Erről korábban már többször is volt szó. Itt és itt és itt és itt és itt. Tulajdonképpen folyton ezt mantározom.

A félelemre építő környezet kontrollt gyakorolhat azáltal, hogy az egyént az önvédelmi ösztönök szintjén tartja. A félelem könnyen irányíthatóvá teszi az embert, mert az ösztönszinten, zsigerből irányított érzelmi működés egy nagyon egyszerű: „fuss vagy támadj” dimenzióban mozog. A „rajtakaptalak, húzzad meg magad” attitűdre, fenyegetésre, büntetésre épülő nevelés szorongást és agressziót vált ki a gyerekből, s ez könnyen irányíthatóvá teszi, hiszen nem kell bajlódni a gondolkodással, és különböző szempontokkal. Az önvédelem mindent felülír. Emiatt hatékony a „fekete pedagógia”, ami gyors és viszonylag biztos eredményt hoz szófogadásból. A félelem irányította személyiség saját romvárosába szorul, és hiába van akár briliáns kognitív működése, a reakciói megrekednek egy hüllő szintjén.

„Fortélyos félelem igazgat”

József Attila „Hazám” című verse mindent elmond ebben a témában, amit művészi eszközökkel el kell és lehet mondani. A pszichológia sem tétlenkedett, már nagyon régóta feltárta a félelem sötét bugyrait, amelyek alkalmassá tették és teszik ezt az amúgy hasznos lelki tartalmat arra, hogy akár a legaljasabb manipuláció eszköze legyen.

A félelem elbutít, és visszavisz a „hüllő” szintre. Ez egyaránt érvényes a terrorral ijesztgetett országokra, és a dolgozattól, vizsgától szorongó diákra. A tanulás során történő megmérettetést sikerült oly mértékben fenyegető helyzetté tenni, hogy számos tanár egyenesen büntetésként alkalmazza a számonkérés különböző formáit. A tanulásnak kétségkívül az egyik legfontosabb eleme a visszajelzés, de ha a megmérettetést más konstellációba helyezzük, vagyis létkérdésként határozzuk meg – meg fogsz bukni, nem vesznek fel, utcaseprő/munkanélküli leszel, éhen halsz – akkor fenyegetéssé válik, és máris a félelem birodalmába kerül. Ettől kezdve pedig a fentiek alapján nyerő helyzetben van, aki hatalmat akar gyakorolni.

Bármit át lehet úgy értékelni, hogy a figyelem fókuszába a félelem kerüljön. Fára mászol? Veszélyes. Utazol? Veszélyes. Túl sokat tudsz? Veszélyes. Mindennek van egy kis veszélyrésze, még annak is, ha belépsz a fürdőkádba. Ez önmagában természetes. Élni, és különösen aktívan élni kockázatokkal jár. A szorongó személyiség számára széles kínálat áll rendelkezésre a félelem gerjesztésére, nem kell a tárgytalan félelmet jelentő egzisztenciális szorongással küzdenie. Emiatt alakulnak ki a fóbiák és a kényszerek is, mert félni rossz, de még rosszabb szorongani, amikor nincs mi elől menekülni. Jobb valamitől félni, mondjuk a pókoktól, a vírusoktól, a magasságtól és mélységtől, bármitől, csak legyen, amiről úgy gondolhatjuk, hogy kirekeszthető, elkerülhető. Ezzel valamiféle látszatkontrollt nyer a beteg lélek a szorongása felett. A kényszerbetegség ennek a kontrollnak a karikatúrája, hiszen végtelen folyamattá válik a veszély kirekesztése elleni cselekvés és elkerülő viselkedés.

A szorongás a belső bizonytalanság, az önbizalom és bizalom hiánya, az önirányítás gyengesége, a kiszolgáltatottság érzés. A kisgyerekkori fejlődés során alakul ki a személyiség és ezzel együtt a szorongás is, és ha ezzel nem képes szembenézni, sérülékennyé válik. Hiszen nincs akkora belső ereje és biztonsága, ami megnyugvást adhatna számára. Ezért sokféle pótszert használ: alkohol, drogok, és persze a félelem tárgyának meghatározása, amely a saját bizonytalanságát, tehetetlenség érzését ellensúlyozza. Az iskolai erőszak is ezen alapul: a „hüllőlét” dimenzióban két biztos megoldás van, menekülünk vagy támadunk. Ha az ellenség gyenge, akkor lehet támadni, ha azonban erős, ha hatalma van, akkor tőle várható a támadás. Így éli meg a szorongó diák a társát célpontnak, a pikkelő tanárt veszélyforrásnak, és talál mindkettőben bűnbakot.

Ez így érvényesül fent és lent is. Egész embercsoportokat és népeket is ahhoz igazodva lehet félelemben tartani, hogy mennyire erős, illetve mekkora az önbizalma. A gyerekekhez hasonlóan egy nemzet esetében is nagy teher lehet a nehéz múlt, különösen, ha nem néz ezzel szembe, és nem vállalja a felelősséget a bajaiért. A külső körülmények hibáztatása megakadályozza mind az egyén, mind a közösség fejlődését, mivel nem is próbál önmagán változtatni az, aki másokban látja a bajok forrását.

Fenyegetés és fenyegetettség-érzés

A fortélyos az, hogy nem kell sokat tenni annak érdekében, hogy átírjuk valakinek a kognitív sémáját. Ahogy az Információigazítás témában már bemutattam, elég, ha a fókuszt áthelyezed a megfelelő irányba, és attól kezdve minden ennek reflexiójában jelenik meg. Néha elég egy-két utalást tenni: „veszélyes lehet”, „már láttam, milyen, amikor….”, „fel kell készülni arra, hogy támad”.

Az egyszerű kondicionálás is megfelel, mint ahogy Pavlov kitalálta: kösd össze az amúgy ártalmatlan ingert egy áramütéssel. Például néhány évtizeddel ezelőtt az iszlám csak egy volt a nagy vallások közül. Sok ember nem is ismerte. Ma ez a szó az erőszakkal kapcsolódik össze az emberek fejében. Ha most találkozik valaki egy burnuszos emberrel, jó eséllyel óvatossá válik vele kapcsolatban, ami néhány évtizeddel ezelőtt még nem volt jellemző. Még egy csoki-nyuszi is fenyegetővé válhat, ha valamilyen veszedelemmel kapcsoljuk össze.

Ha nagyobb a tét, akkor komoly agymosás is szóba jön, ehhez pedig csupán a megfelelő arányokra kell ügyelni. A félelem növeléséhez elég, ha több a hír a támadásokról, pusztulásról, halálról, és kevesebb a jótékonykodásról, gyógyulásról, tudományos fejlődésről. Amúgy is kiélezettebb az agyunk a veszélyre, tehát szenzációnak is hasznos, és több kattintást kap a félelmet keltő tartalom. Pedig lehet kattintgatni az érdekességekre, újdonságokra, cukiságokra is, amik csökkentik a szorongást.

Az iskolában és otthon is a diákok motiválásaképpen gyakrabban hangzik el, hogy mi lesz a felvételivel, érettségivel, bukás, stb., és ritkábban az, hogy „milyen érdekes a történelem, a fizika”, vagy „milyen jó érzéked van a matematikához”, „mennyire aktuális még most is ez a vers”. Ha már megvan a kapcsolat valamilyen negatív jelenséggel , akkor a fenyegetettség érzés fenntartásához elég utalni a korábban kondicionált területre, és máris beindul a félelem, és ezzel a hatalom képviselőjének való feltétlen engedelmesség, a szófogadás. Nem kell tehát direkt módon fenyegetni valakit, a félelem kialakulásához elég, ha annak érzetét növeljük.

Ráadásul a fenyegetéstől eltérően a fenyegetettség nem konkrét, vagyis a bizonytalanság faktora nagyobb. Ezért megosztó is lehet. Akadnak például diákok, akik lehet, hogy titokban, de várják a megmérettetéseket, és ők mint egyértelmű kisebbség önmagukban is fenyegetést jelentenek, mert a kondicionált félelem szemüvegén keresztül megerősítik a félelmet. Hiszen azt az érzést erősítik, hogy lám, vannak e területen nálam rátermettebbek, potenciális nyertesek, mi, többiek pedig csak vesztesei lehetünk a küzdelemnek.

Megéri?

A félelem egyik nagy ára, hogy polarizál. Két fő irányban lehet vele ugyanis megküzdeni: az egyik a menekülés, kirekesztés vagy elpusztítás, amire a hüllők gyorsasága, páncélja és fogazata alkalmas. A másik a több lelki erőt és időt kívánó emberi út: szembenézni, megismerni, ami félelemkeltő, és megküzdeni vele. A két út egymással nem találkozhat egy agyban, mert a páncél mögül nem lehet pontosan látni, és az sem tud meg többet, aki elfut, vagy kirekeszt. S ha az elpusztítás mellett dönt az illető, akkor már esélye sem marad arra, hogy megtudjon valamit az ellenségnek vélt ágensről.

A „hüllő” szintű megoldásban, tehát a zsigereivel gondolkodó számára az észérv és az ilyesmivel előhozakodó ember veszélyt jelent, mert ki akarja mozdítani a biztonságosnak vélt páncéljából. Ezért a közösségek megosztására is kiválóan használható fegyver a félelemkeltés, ami így extra bónusz a félelemre építő hatalom (szülő, tanár, vezető, stb.) számára.

A félelem azonban nem fegyver, hanem fontos védekező eszköz, és nem megfelelően alkalmazva, vagyis a fenyegetettség fenntartásával a félelem okozta amúgy is súlyos következmények még súlyosabbak lesznek.

A lehetséges fiziológiai következmények:

• meggyengült immunrendszer,
• kardiovaszkuláris károsodás,
• gyomor-bélrendszeri problémák, például fekélyek és irritábilis bél szindróma,
• csökkent fertilitás,
• hosszú távú memória és az agy bizonyos részeinek, például a hippocampus-nak a károsodása,
• csontritkulás,
• 2-es típusú cukorbetegség megnövekedett valószínűsége,
• gyorsuló öregedés.

A testi betegségek is elég nagy bajt okoznak, de a félelem keltette lelki betegségek tovább rontják a helyzetet, mert a félelemmel szembeni magasabb szintű megküzdés valószínűségét gyengítik, és ezzel csökken az adaptív megoldás esélye. A félelem lelki következményei:

• depresszió,
• fáradtság,
• a racionális gondolkodás gyengesége, irracionális döntések,
• befolyásolhatóság,
• sérülékeny személyiség kialakulása,
• ingerlékenység, agresszivitás.

A „hüllőségünk” természetes részünk, és szükségünk is lehet rá, de nem közömbös, hogy mekkora arányban van jelen a mindennapjainkban. A világ tele van kockázattal, és a gyerekek félelemmel. Persze mi is begyűjtöttük magunknak a saját félelmeinket. Érdemes lenne célként kitűzni, hogy csökkentsük a félelmet, így a gyerekeink félelmeit is. Ehhez fel kell vállalnunk, hogy lassabban sikerül elérni a célunkat, vagyis nagyobb önbizalomra és bizalomra van szükség a kitartó munkához. Ha hiszünk magunkban és a gyerekekben, akkor legalább attól nem félünk, hogy „mi lesz a felvételivel, érettségivel, bukás, stb.”, és így nem kell megfizetnünk sem nekünk, sem gyerekeinknek a félelem nagy árát.

Források:
G., Gross L. (1976) Living with television: the violence profile. J Commun 26: 173–199
Hunyady Györgyné, M. Nádasi Mária, Serfőző Mónika (2006): „Fekete pedagógia” – Értékelés az iskolában, Argumentum
McGregor, I., Zanna, M. P., Holmes, J. G., Spencer, S. J. (2001) Compensatory conviction in the face of personal uncertainty: Going to extremes and being oneself. Journal of Personality and Social Psychology, 80, 472-488.
Ochsmann, R., Mathey, M. (1994) Depreciating of and distancing from foreigners: Effects of mortality salience. Unpublished manuscript, Universitat Mainz, Germany
Sapolsky R. M. (1998) Why Zebras Dont Get Ulcers. New York, USA: WH Freeman

¹Paul D. MacLean 1960-as években közreadott „triune brain” (három agy) elméletének szóhasználata. Az elmélet eredeti formájában nem teljesen állja meg a helyét, de a fejlődés szemléletes megjelenítése, és a fő pontjai megfelelnek a tudomány mai állása szerinti ismereteinknek is.