Gellér Barnabás – Egy magyar élet kicsiny tragédiája
Eget rengető, dobhártyát szakító, csikorgó zakatolás, vasúti megálló, kietlen táj ébreszt édes álmomból. Oldalamat kékre-lilára nyomták a kemény pad vasrácsai. Homályos látványként terül elém a sivár homok végtelene, mint sziszegő csörgőkígyók ijesztő rengetege. Úgy figyelek most én is, mint kobrák a prédát lesve, úgy vizslatom, miért e zaj, s miért a napfelkelte.
Elnézek jobbra, felfelé s balra… Nincsen rozsdás jelzőtábla. Hol vagyok? Egyáltalán, hogy kerültem ide? Honnan jöttem? Mint idegen, vitorlázom parttalan; mozgásom fáj, zajos; lelkem egész hangtalan. Mellettem a széltől imbolygó vodkásüveg. Megszokott csuklómozdulattal hörpintek belőle még egy kortyot; és még egyet. Elfogyott. Egy barna papírzacskóban gyros- és gesztenye-egyveleg. Éhes vagyok. Görnyedt testemet közben végigjárja az alkohol melege, nyújtózom lágyan.
Megtaláltam a prédám, egy mocskos bakterház, irány a napvilág, mosakodnom kell. Szélnyikorgatta korhadt bejárati kapu, feltört járólapok fogadnak, mint harcmezőn szalutáló ólomkatona-sereg. Sehol egy lélek, minden mozdulatlan. Kísértetek kísérnek a toalettig, majd újra zaj, ott benn van valaki. Hallom durva lépteit, beleborzongok a vízcsap nyitásának éles lármájába… és csend.
Nyílik a zöld festékfoltokkal tarkított ajtó. Embert látok? Vagy csak a vodka hatása? Kalauz lehet ez a különös emberforma?
Mert a nő csak lány, a férfi pedig fiú. És a lány hiú, magára húzza a megszabott takarót.
Robi bá-ról még annyit kell tudni, hogy nemrég kint volt Párizsban. Behozott vagy száz darab fényképet. Abból 60–70 az Eiffel-toronyról készült, meg a hosszú sorról, amit ők végigvártak. Összesen egy képen volt fellelhető.
Úgy állt ott, mint aki tudja, ha visszanézi majd azt a képet, akkor az egy kész vicc lesz. Ezt érezte feltehetően, joggal. Kiutazott, itt van, és boldog, ugyan másnapos, de 4 órától ismét ingyen ihat bármit a hotel kishűtőjéből.
Vékony, alacsony ember volt az öreg, arca elnyűtt, ábráját sok gúny és humor formálta eddig. Olyan volt, mint egy kártevő baktérium, aki azt hiszi, megtehet bármit a világgal. Állandóan beszélt, furkálódott, a végső határokat kereste az embereknél, a hangot, amit még eltűrnek vele szembe. Mindenkit annyira lealacsonyítóan szólított meg, amennyire szókincséből tellett. Persze csak a maga módján, viccből. Nem is lehetett komolyan venni az öreget. Folyton ivott, és csak beszélt, de ő volt a bölcs itt a sokak között, valamiért. És ezt mindenki érezte.
