2019. november 5. kedd, 20:10
„Soha senki, semmiről nem beszél” – Egy pedagógus gondolatai a FOMO című film ürügyén
Mint középiskolai tanár bosszankodom, amikor a fiatalok együtt tapsolnak, ha a menzán egy pohár vagy tányér eltörik. Bosszankodom, amikor a nagy erőkkel Erdélybe, Csehországba, Selmecbányára, meg persze Magyarország gyönyörű helyeire szervezett osztálykirándulás fő konklúziója nem az, hogy milyen jó helyeken jártunk, milyen nagyszerű emberekkel ismerkedtünk meg. Még csak nem is az, hogy végre beszélgettem egy jót az egyik osztálytársammal, akivel 4 év alatt egyetlen kukkot se szóltunk egymáshoz. Hanem az, hogy Prágában lehet abszintozni, Erdélyben pedig olcsó a pálinka (Terjéki Ildikó).
Ma már kutatások is igazolják, hogy a pozitív iskolai légkör és a tanulási eredményesség összefügg. Nincs ebben semmi meglepő, tekintve, hogy a biztonság hiánya szorongáshoz, a szorongás beszűküléshez, a beszűkülés pedig a teljesítmény csökkenéséhez vezet. De nem is kell az eredményességre hivatkozni, amikor a pozitív iskolai légkört mint alapvető elvárást fogalmazzuk meg – bőven elég az az evidencia, hogy azon a helyen, ahol a gyerekek az életük legnagyobb részét töltik, simán legyen jó. De mit jelent, min múlik, miben rejlik ez a biztonságot adó jóérzés? Ennek néhány összetevőjét mutatjuk meg a továbbiakban, rendhagyó módon törekedve arra, hogy mindaz, ami itt elhangzik, a tanári és szülőszerepből egyaránt olvasható, értelmezhető legyen. (Földes Petra)
Az OFOE Filmklub február 4-i vetítésén a Kilenc hónap háború című 2019-ben készült magyar dokumentumfilmet vetítjük. Csuja László filmje egy kárpátaljai magyar fiú történetét meséli el az ukrán-orosz fegyveres konfliktus árnyékában. A 24 éves Jani társaival ellentétben nem menekül el a katonai behívó elől, hanem bevonul, és az életét is kockára teszi, hogy megtapasztalja a függetlenséget. Hamarosan a háború első vonalában találja magát, miközben anyja számolja a napokat hazatérésééig. A vetítés utáni beszélgetésen vendégünk lesz a film rendezője.
Felix Van Groeningen, az Oscar-jelölt Alabama és Monroe rendezőjének első angol nyelvű filmje szokatlan nézőpontból mutatja be a drogfüggőséget: a filmben nem csak a beteg, de a közvetlen hozzátartozók nézőpontját is megismerjük. A különféle leszokási kísérletek, ígéretek, próbálkozások és elvonókúrák elvetélt kísérleteknek bizonyulnak. A fia állapotát kétségbeesetten megérteni próbáló David pedig kénytelen feltenni magának a kérdést: meddig terjed a szülő felelőssége? A szereteten kívül mit tehet még a fiáért, amit eddig nem tett meg? Veszélybe sodorhatja-e saját, és új családja életét pusztán azzal, hogy tovább reménykedik Nic gyógyulásában?
Veszprémi Attila a közelmúltban következőt posztolta a Facebookra: "Szerény véleményem szerint a digitálisgenerációs – youtuberbeszéltetős – influenszernyalogató – szédületesirambanfejlődős diskurzus lényegében egy tektonikus mellélelkesedés-lemezekkel újra és újra előidézett utrabullshit-cunamival katalizált shut the f**k up." Ez a tömör és igen indulatos vélemény arra késztetett, hogy megkérjem őt, fejtse ki részletesen. És kifejtette.
A filmklub következő vetítésén egy magyar–görög dokumentumfilmet nézünk meg, A film rendezője, Simonyi Balázs eddig négyszer küzdötte le a távot: a 246 kilométert. Az ULTRA többi szereplőjével együtt - a fizikai verseny mellett - egy önismereti megmérettetésen vesz részt. Mindannyian magukkal és magukban is viaskodnak a futás alatt. Azon dolgoznak, hogy feldolgozzanak traumákat, vagy mélyebben megismerjék, elfogadják önmagukat...
...a tanóra is, mint minden ember által létrehozott valamicsoda (például az iskola), antropomorf. Van egy teste, ebben az esetben ez a határokat jelenti, mint tér, idő, eszközök stb. Van szelleme (értelem), ez az amivel a tanár tölti meg azt az adott "testet". (Magyarul a tananyag.) És van lelke: a benne lévő személyek, személyiségek együttese. Amíg éppen a lényeg, a lélek kibontása és áramoltatása hiányzik az egységből, addig igazából valami üres, embertől távoli dologról beszélünk, amit tanórának hívunk (Gergely A. Jázmin).
Mészáros Márta a magyar film egyik élő legendája, legújabb munkája pedig két kedvenc motívumát egyesíti, a sorsfordító döntésekre kényszerülő nőket és a magyar közelmúlt történelmét. A film március 26-i vetítését követő beszélgetésen ő lesz a vendégünk. A várhatóan izgalmas találkozóra szeretettel várjuk az érdeklődőket (Szekszárdi Júlia).
Az évad utolsó vetítésén, május 16-án egy 2015-ben készült skandináv (svéd-dán-norvég) filmet vetítünk. Egy svéd család néhány napot a francia Alpokban tölt. Minden tökéletes egészen addig, amíg egy hatalmas lavina el nem söpri a síparadicsom nagy részét. A család túléli a tragédiát, de az igazi dráma csak ekkor kezdődik. Östlund luxuskörnyezetben játszódó filmje nagy erővel mesél a "komfortos élet törékenységéről, a makulátlan felszín alatt tátongó űrről, a nagypolgári díszletekkel eltakart bizonytalanságról".