Remény az életre

11. Új helyek

A felépülésem után sem terveztem, hogy megbékülök a feleségemmel. Kerestem a saját boldogságomat, ami igazából végig ott volt a szemem elött: a családom formájában. A feleségemmel rengeteget veszekedtünk, ő hajtotta a magáét, én az enyémet, de a kettő sosem találkozott.

Kerestem a helyemet, a boldogságomat, de ezt az új kapcsolatomban sem találtam meg, sőt egyre rosszabbul éreztem magam. Két tűz közé kerültem. Állandó probléma volt az anyagiak józan megosztása körül, és hogy mikor mennyit legyek a gyermekeimmel. Akiket korábban a barátaimnak hittem, elfordultak tőlem. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, tanácsot senkitől sem tudtam kérni. A gyerekeimmel való együttlét óriási lelkifurdalásban telt, hiszen mégiscsak ott hagytam őket.

Az új kapcsolatom is tele volt problémákkal. Az anyós jelöltemtől többször a szememre vetette, hogy a lánya számára én nagyon „rossz parti” vagyok. Hát igen. Nem volt megfelelő családi hátterem, ami segíthetett volna abban, hogy lakásunk, kocsink, jó megélhetésünk legyen. Utáltam magam. Úgy éreztem, hogy az életem nem is valódi élet, hogy a nevelőotthonos múltam meghatározza a jelenemet és a jövőmet. Fogalmam sem volt arról, mit hogyan kellene csinálnom.

Egyetlen fix pont akadt az életemben: Isten. Bármi is történt velem, gondoskodását szeretetét állandóan éreztem tutira nem éltem volna túl nélküle ezt az időszakot. Az új párom nagyon ellenezte a hitemet, minden ilyen jellegű kapcsolatomat, kezdeményezésemet. Mindennek ellenére soha nem léptem volna ki ebből a párkapcsolatból, ha az egyik barátom erőszakkal el nem visz onnan. Öt és fél év után elhagytam a páromat, elköltöztem a barátomékhoz addig, amíg anyagilag és lelkileg meg nem erősödöm.

Csodás fél év következett, megnyugodtam, a volt feleségemmel javult a kapcsolatunk, többet jártam a gyerekekhez, jól éreztem magam. A feleségemtől való hivatalos elválást azonban sosem feledem. Állt abban a nyomorult teremben, és sírt, én meg még akkor sem fogtam fel, mit is tettem és teszek éppen. Ez örök seb maradt bennem.

Fél év múlva elköltöztem egy albérletbe, közelebb a gyerekekhez, hogy bármikor mehessek hozzájuk, ha szükséges. Egy családi ház padlásterében éltem, felhőtlennek nem mondható mindennapjaimat. A tulaj fia többször meglopott, majd egy verekedés után innen is tovább álltam. Elköltöztem egy idős nénihez, aki az unokájával élt. Reménykedtem abban, hogy nyugi lesz. De nem így lett. Soha nem ismertem még ilyen utálatos öregasszonyt!

Ebben az időszakban találkoztam jelenlegi feleségemmel, egy munkahelyi-baráti „jóarcok” házibulin. Érdekes sztori a mienk. Elsőre nem volt az a nagy ájulás, de a második találkozó a kollegákkal, egy belvárosi pub-ban ért végett, ahol végre táncoltunk mindenféle zenére de lassúzni nem volt alkalmunk. Így hazainduláskor megígértem, hogy a barátnője háza előtt, miután kiszáll az autóból, táncolok vele egy lassút. Ez nem jött össze, mert mindenki baromira sietett. Ő hazautazott Győrbe, én meg maradtam Pesten. Chaten és telefonon tartottuk a kapcsolatot, majd felajánlottam, hogy meglátogatom. Nagy meglepetésemre támogatta az ötletemet. Nem kellett sokat várnia…

Összejöttünk, majd közel egy év ingázás következett. Végül olyannyira elviselhetetlenné vált az az együttélés a főbérlővel, hogy felmerült az összeköltözés gondolat. Jó kis vívódás következett, jó munkám volt, közel voltam a gyerekeimhez. Most mindezt hátra hagyva kezdjek újra mindent egy idegen városban? Háááát! Nem akartam elkapkodni, jó döntést akartam hozni még akkor is, ha ez átmenetileg veszteséggel is jár.

Aztán egy idő múlva úgy döntöttem: megpróbálom. Összecsomagoltam és elköltöztem Pestről Győrbe. Egy dolgot ígértem meg magamnak, hogy a lányokat többé senki kedvéért sem hanyagolom el. Sírtam, amikor elindult a vonat, annyira akartam, hogy most jó legyen, ne legyen ez is egy fölösleges szakasz az életemben.

Az új városban az első napok a szükséges intézni valókkal teltek, ugyanakkor élveztem azt, hogy mindenki és minden új, ismeretlen körülöttem.