A fiatalok számára létezése óta nagyon fontos a mozi, de a filmek életükben játszott szerepe az évtizedek során sokat változott. A mozgóképek soha nem látott gazdagságban árasztják el az online tereket, ám ez a változás a moziélmény tekintetében jelentős veszteséggel is jár. Ugyanakkor tagadhatatlanul van ennek a folyamatnak komoly nyeresége is.
A filmnézés módjának változására önmagában is érdemes reflektálni, ezért próbál a szekció – többek között – a következő kérdésekre is kitérni: Milyenek a moziba járási szokások az új évezred Magyarországán? Mi az igazi különbség a filmszínház és a multiplex között? Milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a filmek korlátlan letöltésének a lehetősége? A téma feldolgozása – reményeink szerint – közelebb visz a fiatalok kultúrájának megismeréséhez, megértéséhez, a pedagógusok és gyerekek együttműködési lehetőségének gazdagításához.
Megkerülhetetlen téma, hogy a rendelkezésre álló technikai eszközökkel ma már szinte korlátlan lehetőség nyílik bárki számára, hogy saját filmet, filmeket hozzon létre. Milyen tapasztalatok gyűltek össze a fiatalok filmkészítésével kapcsolatban, és milyen pedagógiaihozadéka lehet ennek a tevékenységnek?
A szekció programja
Erdős Emese1 – Kovács Gellért2 : Mi tud, és mit tanít manapság a Suli-Mozi?
Mit jelent a mozi a mai gyerekeknek és fiataloknak? Annak a generációnak, amely kisebb képkivágatokon keresztül, jobb esetben néz, rosszabb esetben „fogyaszt” különféle mozgóképeket? Mennyire tudja őket a mozi, mint kulturális szentély megérinteni? A Budapest Film Zrt. Suli-Mozi programja több mint 500 címet számláló kínálatához klasszikus magyar- és európai mozgóképekből; animációkból, dokumentum- és rövidfilmekből, a világ filmgyártásának legújabb, legértékesebb mozifilm-terméséből válogat. A vetítések különlegesen patinás hangulatú, legendás budapesti mozikban zajlanak – ám amellett, hogy a program fontos célja hangsúlyozni, a mozgóképes élmény leghatásosabb helyszíne az új évezredben is a mozi, a szervezők kiemelt feladatnak érzik, hogy a diákok ne maradjanak egyedül azzal az alkotással, amit megnéztek. Számos filmhez kínálnak segédanyagot, mellyel a tanárok munkáját igyekeznek megkönnyíteni, illetve, egyeztetés szerint rendelkezésre állnak szakemberek is, akik közvetlen stílusban beszélgetnek a gyerekekkel, megvitatják velük, segítenek nekik feldolgozni, értelmezni az adott alkotást. Azaz könnyedén, de nagyon is célravezetően elemzik velük a látottakat.
A Suli-Mozi különleges szériája az Extra, melyben izgalmas kortárs magyar mozgóképeket vetítenek gyerekeknek, közönségtalálkozókkal egybekötve – ahol a diákok az alkotókkal találkozhatnak, kérdezhetnek tőlük. A sorozat 2015-ben indult, s az új évadban is hatalmas rá az érdeklődés. A Suli-Mozihoz kapcsolódóan nagyon fontos szerephez jut az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete és a Budapest Film Zrt. közös rendezvénysorozata, az OFOE Filmklub, ahol pedagógusok ismerkedhetnek meg azokkal az alkotásokkal, melyeknek kiemelt szerepet szán a Suli-Mozi.
Hogyan lehet a gyerekekben elültetni a hagyományos mozizás iránti igényt? Ebben segít a Budapest Film Zrt. iskolásoknak szervezett, sikeres programja. Filmszínház vagy multiplex – mi az igazi különbség? Mennyiben változtak meg a moziba járási szokások az új évezred Magyarországán, s hogyan hatott ez a gyerekre?
Veszprémi Attila3: Eltűnés és előtűnés a digitális korszak mozgóképeiben
A mozgókép formái és szerepei megsokasodtak manapság. Érdemes e szerep- és formaváltozatokat nem csak számba venni, de rá is kérdezni arra: valójában mi mozog (át) ezeken a képeken? Mire használják a mozgóképet a gyerekek és felnőttek? Mit tudatosítanak ebből? Mit beszélnek el – ha elbeszélnek – róluk és rólunk a vélemény- és reakcióvideók, a népszerű tévés és internetes sorozatok vagy épp a diákfilmek?
Hová tegyük a Youtube-os képi és szöveges kommunikáció brutális narratíváit? Előadásomban a közösségi videós tartalmat gyártó és fogyasztó gyerekek, fiatalok nyilvánosság előtt zajló párbeszédéről, másfelől az őket szemlélő felnőttek széles értelemben vett reflexióiról gondolkodom. Előrevetítve, hogy e nem éppen békés és nyugodt kommunikációs univerzum talán mégiscsak kapcsolatba – mégpedig érthető, izgalmas és elérhető kapcsolatba – hozható a film mint médium legszebb, legigazibb valóságával is.
Kovács Gellért írása Suli-mozi katalógusban (2016)
Mire tanított engem a Suli-Mozi?
Idén nyáron volt egy esztendeje, hogy dolgozni kezdtem a Suli-Moziban. Tapasztalt csapat várt, lelkes kollégám, Erdős Emese ott volt már a program születésénél is, ő segített nekem átlátni a programot. Addig leginkább filmes újságíróként, kritikusként tevékenykedtem – s teszem ezt ma is –, rádiós munkáimnak, moderátori lehetőségeimnek köszönhetően volt már némi tapasztalatom arról, hogy milyen közvetlenül felnőtt embereknek, emberekhez beszélni filmekről. A gyerekek viszont mások. Különösen nagy örömöt szerzett az a nyitottság, mellyel a vetítések utáni beszélgetéseken találkoztam. Sokat kaptam ezeken a délelőttökön-délutánokon. Érdeklődést, figyelmet, szemtelen, bátor kérdéseket. De leginkább azt az érzést kaptam, hogy van értelme a munkámnak. Hogy nem csak én érzem úgy: a mozi szeretetét, a hagyományos filmnézés örömét igenis érdemes szenvedéllyel közvetíteni. A srácok is szívesen fogadják a szándékot. Élménynek élik meg. Ez az év különösen izgalmas volt a Suli-Mozinak is, hiszen elindult az Extra nevezetű sorozat, mely ben kortárs magyar filmeket vetítünk, speciális közönségtalálkozóval egybekötve. Abszolút sikertörténet ez: nem csak a sokszorosan teltházas Saul fia vetítéseket, az emlékezetes találkozásokat Röhrig Gézával – szinte bármelyik Suli-Mozi Extra alkalmat említhetném. Mindegyiken volt egy mondat, egy grimasz, egy beszólás, egy kérdés, amelyért már önmagában megérte felvállalni ezt a szériát.Egyetlen történetet mesélnék a bevezető végén: Az egyik vetítés után, miközben mentek ki az osztályok a teremből, odajött hozzám egy lány, 15–17 éves lehetetett – s mielőtt robogott volna tovább (hisz társai már a mozi főbejáratánál várták), egyetlen dolgot vihogott oda nekem:– „Mondhatok valamit? Azt hittem, ez rohadt unalmas lesz. De tök jó volt, köszönöm!”
Én köszönöm. Mi köszönjük!
Részletek Veszprémi Attila írásaiból
Vakon a változásra: IKT-paradigmaváltás az iskolában4
Az infokommuniációs technológiák és eszközök nyilvánvaló térnyerése ellenére a nevelési-oktatási paradigmaváltás a mai napig nem történt meg tudatosan. Pedig megváltozott körülöttünk minden – az oktatás világában is –, csak kevesen veszik tudomásul. Egy ősrégi holisztikus életmodellt kaptunk vissza, amelyben a valóságot „csupán” átéljük. A mi kultúránk ezt a modellt sosem fogadta el komolyan máshogy, csak ha előbb átgondolhatta, elemezhette. Így azonban rendre be is helyettesítette önmagával. A mai digitális bennszülöttek – akárhogy is értékeljük ezt – arra kaptak (virtuális) teret, hogy visszaszerezzék az átélést. Megosztott figyelmük, érzékszervi fixációik, infantilizmusnak bélyegzett jelenidejűségük annak jelei, hogy ez valahol sikerül is. A baj az, hogy ezt védekezésként kell tenniük. Ügyes vagy ügyetlen digitális túlélési technikáik és kiszolgáltatottságuk egyaránt ebből erednek! Az iskola még ma is többnyire menekülésre, rejtőzködésre készteti az átélést, a digitális csatornákon pedig ez a menekülés és rejtőzködés minden eddiginél könnyebb. (Persze vannak társadalmi csoportok, akik még hagyományos útvonalakon menekülnek.) Rengeteg konfliktust okoz az, hogy a diákok digitáliseszköz-használatának menekülés-jellege a pedagógusokban nem tudatosodik. Meg kéne próbálni leállni a nyílt vagy burkolt üldözéssel, a digitális eszközöket és a gyerekek holisztikus élményvilágát pedig minden értéktulajdonítás nélkül, partneri viszonyban fogadni be az iskolába. Az élményalapú, holisztikus tudásban óriási tudásszerző potenciál van – de üres neurózissá torzul, ha csak menekülnie szabad.
(Vannak persze ehhez képest sokkal egyszerűbb problémák is. Például sok iskolában, ahova ma már eljut a szélessáv, nem működik jól a wifi-rendszer, mert annak idején pályázati pénzekből olcsó eszközöket vettek, tönkrementek a jelismétlők, vagy épp túl hosszú vagy rosszul csatlakoztatott kábeleket húztak ki az épületben. Új eszközöket pedig vagy nem tudnak venni, vagy az informatikatanárok és a rendszergazda nem értenek eléggé a dologhoz. Lehet, hogy aztán előbb-utóbb megveszik megint a gyenge minőségű vasakat, amelyek fél év múlva megint tönkremennek. Hiába vinné be – márpedig bevinné – az online, dinamikus tudásforrásokat a tanár az osztályterembe, ha nincs hálózati kapcsolat. És most az öreg számítógépparkról nem is ejtek szót.)(…)
A PISA-mérések persze azt figyelik (jogosan), hogy „mennyire, milyen képességszinten birtokolja a 15 éves diák a globális munkerőpiacon sikert ígérő tudást” (Tóth Teréz szavai). Igen ám, de az ember a munkaerőpiacon is akkor tud jól elhelyezkedni, ha jól van. Mert ha jól van, örömmel képes teljesíteni – vagy épp kreatívan felülírni – a munkaerőpiac elvárásait, akár fiatal korában mint tanuló, akár később mint munkakereső. Tudom, nagyon egyszerűen hangzik, de így van. Az iskolában is el kell fogadni, hogy világunkban újra erős egy jellemzően képi, érzékszervi, holisztikus befogadás, ami nem a relaxáció jellegű eseti kikapcsolódást, hanem a folyamatos „bekapcsolódottságot” jelenti nagyon sokaknak. Ha ennek jellemző tere, formája jelenleg digitális, akkor az. Ez nem akadály, hanem lehetőség. Be lehet kapcsolódni, és odabent találkozni. A diákokkal együtt, partneri viszonyban, közös eszközhasználattal minden tudásfajtát sikerrel lehet fejleszteni. Egymás ellenében azonban nem fejleszthetők és nem tudatosíthatók. Ameddig a digitális eszközök jellemzően a menekülés terei, addig nem lesz változás.
A szöveg forrása a 2014. október 16-án szervezett kerekasztal-beszélgetés a magyar közoktatási rendszer digitalizációjáról. A szöveget szerkesztette Tóth Teréz: Megjelent: ÚPSZ, 2014/11-12, 60-75. oldal. A teljes cikk elolvasható itt.
Töprengés információs társadalomról és nevelésről
A gyerek az utóbbi időkig viszonylag kényelmesen lehetett a nevelés tárgya, az információs társadalomban azonban megbecsült termelő-fogyasztó lett és így sokkal magasabb pozícióba került. Félő tehát, hogy az iskola számára formálható tárgyként elvész. Formálni csak képzeteket – gondolatokat, önképet, érzelmeket – lehet, máshoz a hamis tudat nem fér hozzá. Az iskola tehát nem akarja elengedni, illetve vissza akarja szerezni a gyereket, ehhez viszont a gyerek okoseszközökbe és hálózatokba kiszervezett hamis tudata feletti kontrollt kell visszaszereznie, miközben a kiszervezett hamis tudattal való azonosult állapotukat – ebben partnerként – minden erővel fenn kell tartani. „Ilyenek a mai gyerekek, ezt és ezt várja el tőlük a társadalom, ezt és ezt szeretik, fogadjuk el mindezt, tereljük mederbe a jelenségeket és segítsük őket.” A szándék jó, az elv előremutató, de nem született döntés arról, hogy keresztülnézünk a hamis tudaton (az enyémen és a tiéden). A gyermek továbbra is egyenlő hamis tudatával.
A második megszállásban a pedagógiai hagyomány a gyerekek megtartása vagy visszaszerzése érdekében önmagával tölti fel a virtuális világot, önmagát mintegy „lefordítja” online-ra. Igyekszik megjeleníteni a digitális felületeken, csatornákban örökölt tudatformáit, gondolatformáit, válogatott tartalmait és válogató értékeléseit, tudattalan morális kinyilatkoztatásait – ezzel párhuzamosan pedig gondosan követi a hamis tudat által épített, elfogadást és nyitottságot imitáló „új világ” szabályait, mintázatait. Nem csak akkor helyezi tehát a rendszert a gyerek elé, amikor a digitális táblán ugyanúgy merev képzeteket és értéktulajdonításokat jelző szavakat vagy ikonokat kötögetnek össze a gyerekek, mint a füzetben egykor, a számítógépes alkalmazásokban feladatlapok futnak, a multimédia-tartalom valaminek a veszélyeire vagy kívánatosságára nevelget, a tanár pedig a képernyő előtt forgolódó gyerekekkel ugyanazon a kioktató-színházi hangon beszél mint rég – hanem sokszor akkor is, amikor a kooperatív és kollaboratív, akadálytalanul digitalizált projektpedagógiát műveli.
Csapdahelyzetéért nem ő a felelős. A pedagógia, ha nem diszfunkconális, akkor funkcionálisnak kell lennie: vagy a régi paradigma erőltetéséért, vagy az új változásparadigmával való sikeres azonosulásért van itt. A „személyes” utak (és nem a szabad tér) biztosításáért és a „hasznos, pragmatikus, teljesítmény-alapú értékelő segítség” végett. A tanár többnyire nem adhatja át önmagát, vagyis a teret magát a gyerekeknek, ehelyett kénytelen motiválni és jutalmazni – hogy a gyerekek minél nyitottabban fölkínálják tudatukat a várakozó tartalmaknak. Ha ezt digitális eszközök társaságában, a gyerekekkel közös legitimitású eszközvilágban sikerül véghez vinnie, az diadal.
Óriási a félelem a hamis tudat által épített kultúra örököseinek lemorzsolódásától. Így azonban a szeretet gyakorlása, ami nem akarja, hogy a gyerekek váljanak valamivé, nagyon nehéz kenyérré válik.
Menekülés és átélés az újmédia korában
Engem mostanában – legalábbis az IKT-világot is átélő társadalmi lényként – az érdekel: ki az, aki fejlődni, fejleszteni, kommunikálni, idomulni és másokat idomítani akar a nevünkben. Tényleg önmagunk (mi) vagyunk-e ezek, egyenként – vagy ezredéveken keresztül szépen, kulturáltan felépített hamis tudatunk, akinek egyetlen célja önnön reprodukciója? Én az utóbbira tippelek. A különbség a kettő közt? Vannak titkos turistajelzések, amelyek mentén egész jól eligazodhatunk. Például az, hogy míg önmagunk átélni és tanulni szeret, hamis tudatunk hálás, ha tanítják és eligazítják. Mostanában új szelek fújnak az oktatásban, partneri, motiváló szelek, így ezt a hálát immár szeretett digitális eszközeink felületein, a Web 3.0 önkép-hálózatának jelrendszere szerint adjuk és fogjuk fel, osztálytermek százaiban nap mint nap. (Más termekben maradtak a régi formulák.)
Az analitikus kultúra fennmaradását mostanában fenyegető holisztikus világmodell valójában nem modell, hanem maga az átélés. Az IKT-eszközök eredetileg az átélés virtuális terét nyitották ki teljes generációk előtt (hogy szándékosan-e, az más kérdés: nem hiszem), s mivel addigra nem maradt egy talpalatnyi szabad hely sem az addig ismert térben (a valóságban), az átélni vágyók a virtuálisba menekültek. Mostanában ezt a virtuális teret ugyanúgy megszállja az oktatás világa, mint korábban mindent, amihez csak hozzáfért. Az oktatás onnan ismerhető fel, hogy sosem jó neki, ami van, mindig többet vagy jobbat akar. Azt akarja, hogy mást csinálj. Megszáll egy valóságot, és elkezdi magyarázni. (Azért, hogy nehogy átélhesd? Lehet.) Mostanában a gyerekek által használt infokommunikációs felületek és érzékletek után nyúlkál, miközben még mindig a legtermészetesebb hangon beszél tanítandó diákokról. Akik sajnálatos módon önmaguknak születtek, s hamis tudatuk még nem elég fejlett ahhoz, hogy önként, motiváció nélkül legyenek hálásak a tanításért.
Persze, hogy mindez túlzás. De ha kicsit nem figyelünk oda, önmagunkat – az átélni és tanulni szeretőt – hagyjuk figyelmen kívül a technológiai fejlődés kínálta eszközök oktatási használhatóságát és hatásait kutatva… Valljuk be: nem akarjuk-e ezen eszközökkel is pontosan ugyanúgy eligazítani és tanítani, mint régen? Nem akarunk-e motiválni, azaz „azt tenni vele, hogy akarja, amit mi akarunk”? Kultúránk nem egy erőszakos örökség-e, amely énünk minden kis zugába bejogászkodja magát – mi pedig örömmel továbbítjuk tartalmait okoseszközeinkbe, hogy aztán az iskolában megtanítsuk a gyerekeknek, hogy az együttlétezésünk csak egy szerepkör csupán, melyben – ha sikeres a diák, sikeres a tanár – akkor minden rendben van, máskülönben viszont nincs rendben?
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
