2009. október 5. hétfő, 4:36
Út előlük vagy út hozzájuk?
„Nyolcadik osztályos matematikaórára érkeztünk, még úgy 15 perc lehetett hátra. Leültünk egy hátsó padba, én elővettem a szükséges dokumentumokat. Próbáltam azokra koncentrálni, de nem ment. A teremben ugyanis hihetetlen volt a hangzavar, obszcén szavak röpködtek, a gyereket láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy óra van, és az sem, hogy egy ismeretlen felnőtt is ül a teremben.”
Miközben el kell fogadnunk, hogy a mobiltelefon ma már a napi működés alapvető eszköze, olyan tárgy, amelyet mindig magunknál tartunk, mint a zsebkendőt, úgy tűnik, a mobilkommunikáció etikai és viselkedésbeli szabályai, íratlan normarendszere ma még nem gyökeresedett meg a köztudatban. Pedig nagyon ideje lenne. Mit tehet ennek érdekében az iskola?
Hajdan a családlátogatás kötelező feladata volt valamennyi osztályfőnöknek. Ma már ez a kötelezettség megszűnt. Vajon hatékonyabb lenne a nevelés, ha az osztályfőnökök ismét valamennyi gyerek otthonába eljutnának? Egyáltalán elvárható-e az amúgy is túlterheltségről panaszkodó pedagógusoktól, hogy erre is időt áldozzanak? S a családok vajon igénylik ezt az áldozatot?
„Nap mint nap tapasztalom közvetlen környezetemben, hogy a mélyszegénységben élőknek esélyük, sőt reményük sincs a minőségi életre. Ismerem az oktatás, a szociális szféra és az egészségügy egymással párhuzamosan futó, egymást erősíteni képtelen programjait. Érzékelem a hivatali és az emberi szemlélet között tátongó mérhetetlen űrt. Azt akarom, hogy változzanak a dolgok, ezért kezdtem írni ezt a naplót.” (L. Ritók Nóra)
A kamaszoknak szóló önismereti feladat segít az őket olyannyira izgató kérdés megválaszolásában. Kiskamaszokkal, a mágikus vágyak időszakához igazodva, az „Ilyen vagyok” és „Ilyen szeretnék lenni” kérdéssel játszhatjuk.
Ez a magabízó mentalitás, hogy minden, ami jó, csak a „mi csapatunk” ötlete lehet, és senki sem akarhat jót, aki vélünk vitatkozni mer – a pedagógiai szakma ma látható csődjének legfőbb oka. Az oktatás irányítói hatalmi helyzetükkel számos esetben visszaélve döntöttek. Ha ki is kérték a társadalmi, civil, szakmai szervezetek véleményét – formálisan, figyelembe sem véve a gyakorlati szakértők kételyeit. (Domokos Zsuzsa)
„Adva van egy fiú, születési rendellenességgel, kamaszkori, családi, tanulási problémákkal. Vegyük számba a lehetséges segítőket! A szülő elfoglalt, ugyancsak problémákkal teli élete nem hagy elég időt a gyermekre. A kortársak nem tudnak, de nem is akarnak segíteni. Általában egyre jellemzőbb az osztályokon belüli közömbösség, nincs szolidaritás, nem működik az empátia, a gyerekek nem állnak ki egymásért.” (Rozmis Margit) 