2005. július 31. vasárnap, 23:59
Osztályfőnöknek lenni a mai iskolában
Az osztályfőnöki feladatkör sajátossága – szemben a szaktanári funkcióval –, hogy nincs előírható, részleteiben megtervezhető tananyaga; ellátása lényegesen több spontaneitást, rugalmasságot, reflektivitást igényel. Ha a pedagógus nem csupán az osztály adminisztratív ügyeinek intézője kíván lenni, tudomást kell vennie arról a világról, amelyben élünk. Az elvárások, amelyek kereszttüzében a dolgát tennie kell, sok esetben egymásnak is ellentmondanak. Senki sem veszi le a pedagógusról a felelősséget, hogy ezek között mérlegeljen, rangsoroljon, a rábízott tanulók szükségleteit, igényeit szem előtt tartva, saját személyisége hitelét megőrizve alakítsa ki működőképes nevelési programját.
Évek óta készültünk rá, és eddig mindig közbejött valami (leginkább az anyagi feltételek hiánya). Most végre mégiscsak sikerült megrendeznünk a IV. Országos Osztályfőnöki Konferenciát. A korábbi százas nagyságrendű résztvevői körhöz képest a 60 fős létszám első látásra csekélynek tűnik ugyan, de mi boldogok voltunk, hogy ebben a kedvezőtlen időpontban, bizonytalan feltételek között is ilyen szép számmal eljöttek kollégák. Reményeink szerint közülük senki sem bánta meg, hogy ezt a két napot együtt töltötte velünk. 
A családdal kapcsolatos modern mítoszok egyike a család válságjelenségeiről, kiürült, tönkrement kapcsolatokról, válásokról, elhanyagolt gyerekekről szól. A mítosz kimondottan vagy kimondatlanul a régi idők harmóniájának idillikus képzetéből, a családi tűzhely melegének biztonságából és a családi béke, az egymás iránti törődés nosztalgikus érzéseiből, tudományosan pedig a nukleáris kiscsalád és a személyiségfejlődés összefüggéseinek normalizálásából táplálkozik.
A szaktanári munkát érintik az oktatás tartalmához, módszereihez kapcsolódó változások. Az életminták változása magával hozza a szokatlan iskolai helyzeteket is. Soha nem tapasztalt különbségek vannak az egy osztályba járó diákok életmódjában. Az iskola mint szervezet is a megújulásban van. Más típusú házirend, másféle jogi szabályozás érvényes napjainkban. A legjellemzőbb mégis az, hogy az iskola nem tudja megszólítani a diákok tömegeit sem a tanítás tartalmával, sem a tanórán kívüli aktivitásaival. Nem tud vonzó lenni, vagy legalább jó érzésekkel elviselhető. A kultúra-azonos pedagógiától is nagyon messze van a pedagógiai gyakorlat.
A rendszerváltás nyomán felszínre került és kiéleződött társadalmi különbségek nem hagyták érintetlenül az iskola világát. Az elszegényedés, meggazdagodás, a különféle – sikeres és sikertelen – megküzdési stratégiák, az ezekből fakadó családi hangulat rányomja bélyegét az iskolába érkező gyermek személyiségére, iskolával kapcsolatos várakozásaira s hétköznapi viselkedésére. Természetes (kellene, hogy legyen), hogy egy pluralista társadalom iskolája számol ezekkel a különbségekkel, annál is inkább, mivel napjaink pedagógiája azt a célt tűzi maga elé, hogy adaptív, kooperációra, megújulásra képes személyiséggé fejlessze diákjait; vagyis célkitűzése individuális, az egyes gyermekre irányuló. Ezt a nagyon is differenciált célt azonban még mindig egy erősen homogenizáló s egyúttal rendkívül hierarchizált rendszerben próbáljuk elérni.