Már több éve annak, hogy az Elveszett gyerekek országa megjelent. Nem vagyok büszke rá. Dühből írtam, keserűségből, indulatból, nem sokat gondolkodtam azon, hogy valami több legyen egy egyszerű beszámolónál, kordokumentumnál. Ennek ellenére az enyém, felvállalom ma is minden gondolatát, megjegyzését, kritikáját. Meg kellett írnom, mert már akkor nagyon világosan látszott, hogy mi folyik a közoktatásban, az iskolák zárt kapuja mögött. (Leiner Károly)

Olykor a legreménytelenebbnek tűnő helyzeten is úrrá lehet lenni egy-egy kreatív ötlettel. Ilyenkor esély nyílhat arra, hogy a gyerek végre ráérezzen: köze van a tanárához, sőt részese és felelőse mindannak, ami az iskolában, az osztályteremben zajlik. Ezt példázza Benedekné Fekete Hajnalka története.

Olykor tárgyaltunk, átmenetileg még békét is kötöttünk. Különös módon nem volt bennünk tartós ellenszenv egymás iránt. Előfordult, hogy együtt mentünk haza, együtt játszottunk, majdnem olyanok voltunk, mint az igazi barátok. Egyszer fordult csak elő, hogy én kezdtem a támadást, ezzel otthon el is dicsekedtem. A szüleim azonnal meg is kérdezték, hogy miért bántom, ha nem csinál semmit. Igazat is adtam nekik, hiszen én is jobban éreztem magam akkor, ha ő provokálta ki a pofont, mint amikor én ugrasztottam össze az osztálytársaimat...

Sok esetet kap fel a média, melyek a pedagógusok ellen irányuló támadásokról szólnak. Máskor arról olvashatunk, hogy a pedagógusnál szakadt el a cérna. Sokszor a kettő együtt történik...

A mi számunkra azért is különösen érdekes ez a történet, mert egyes mozzanatai emlékeztetnek más, módszeresen tönkre tett tanintézetekben zajló eseményekre. Nem a Szent István az első és egyetlen patinás intézmény, amelyet végül is sikerült megroggyantani.

Egy diák mobiltelefonra vette, ahogy egy ijedt és csöndes tanártól egy diáklány megpróbálja visszaszerezni a mobiltelefonját. Az archetipikusan lúzer tanárnéni a felvétel egy bizonyos pontján megpróbál kimenekülni a teremből, de a túlerővel szemben nem sikerül neki... (Hanczár Gergely írása)

„Viccelődve kérdeztem meg elsős fiamtól, hogy a tanító néni mit tesz veletek, ha nem fogadtok szót, volt-e már sarokba térdepeltetés. Fiam még a kölkös játék hevében derűsen válaszolta, hogy egyszer a Gézának az osztály elé, a sarokba kellett guggolnia.”

Röfi honlapunkon elbeszélt budapesti története is bizonyítja, hogy még a pedagógusok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy milyen mély sebeket lehet ejteni pusztán szavakkal. A gyerekek egymással szemben szóban is megnyilvánuló kegyetlensége pedig csak akkor enyhíthető, illetve szorítható vissza, ha a pedagógus tudatában van annak, hogy milyen hatása lehet a szóbeli bántalmazásnak.

„Ezt a cikket legfőként húsz tanárnak írom [...], és persze mindenki másnak, aki hiszi vagy reméli, hogy ami gyerekeink világában megérett és méltó a megújulásra, azt közös gondolkodással, kreativitással megújítani rendesebb mulatság, mint tunyán sírdogálni a tartalmatlanná vált megszokások halmain. Nem azért jobb mulatság, mert feltétlenül sikerülni fog, hanem azért, mert semmi nincs, aminek személyes jelentősége és személyes felelőssége ennél nagyobb lehet. Meg kell próbálni, és ha nem sikerül, meg kell próbálni újra.”