2019. február 12. kedd, 20:44
A tanár is ember, de nem az a dolga
Ez a "közük" most kulcsszó. Megértettem. Amihez nem fűződik személyes élmény vagy érdek, kisöprik az emlékezetükből, és nem azért, mert "semmi nem érdekli őket", hanem azért, mert egzisztenciális problémákkal küszködnek, nincs idejük a kultúrtörténet "luxusára". Sokan dolgoznak, már a jövendő életükre, karrierjükre készülnek, erre noszogatja őket a bizonytalan és hipergyorsasággal rohanó idő (Vass Judit).
A 2.0-ás működés egyértelműen tetten érhető az NGen, avagy Y generáció már munkába állott vezető képviselői esetében. A fenti vizsgálati eredmények alapján elég érthető a felnövekvő nemzedékek és a régi generációs iskola összeférhetetlensége, pedig még csak most jön az igazi kihívás, hiszen a gyors környezeti változások gyorsan növelik a gyerekek verziószámát. Itt a gyerek3.0., és az oktatás még a 2.0 szintet sem érte el teljesen (Gyarmathy Éva).
Szeretnék rövid bepillantást engedni óráimba, az általam alkalmazott módszerekbe, amely egy hosszú tanulási folyamat, út eredménye. Igazán úgy gondolom, hogy merésznek kell lenni, merni kell válogatni, alkalmazni. De ami a legfontosabb, hogy "mesémmel" példát tudok mutatni. Tanítani csak úgy lehet és szabad, hogy folyamatosan próbálunk megújulni (Molnárné Kövér Ibolya).
A Kölöknet és az OFOE 2017 júniusában sikeres kerekasztal-beszélgetést bonyolított le. Vendégeink voltak: Dézsi Réka, akinek két gyereke jár Waldorf iskolába, Rózsa Ildikó, aki mint szülő és pedagógiai vezető is érdekelt egy tanulócsoportban és Rémán Izabella a Gyermekkor Ökológiája kezdeményezés magyarországi képviselője. A beszélgetés apropója az a jelenség volt, hogy egyre több középosztálybeli szülő keres kiutat az állami közoktatásból. Ez a tendencia azóta erősödött.
Március 19-én egy 2017-ben készült angol-magyar dokumentumfilmet nézünk meg, rendezője Révész Bálint, aki a vetítés utáni beszélgetés vendége lesz. A film három fiatalember felnőtté válásának és nagymamáik múltjának története – egy tényleges és egy szimbolikus utazás formájában. Ahogyan a fiúk bebarangolják Európát, a nagyik – egy angol kém, egy náci németországi táncosnő és egy magyar kommunista holokauszttúlélő – felelevenítik élményeiket, egy virtuális utazás is kibontakozik a huszadik század történelmébe.
Többedszer hallom, olvasom azt a már-már evidencia számba menő kijelentést, amely szerint a gyerekek nem szeretik régi költőket, Petőfit és Aranyt sem. Ha ez valóban így van, az bizony a magyartanár hibája. Az örökifjú Petőfit igazán nem nagy művészet közel hozni a gyerekekhez. Itt van például a János Vitéz. Mit tehet a tanár, ha a mai tízévesek fanyalogva fogadják ezt a kötelező klasszikust? (Szekszárdi Júlia)
Amikor 2012-ben útjára indítottuk az azóta is minden évben megrendezett Digitális Nemzedék, Digitális Pedagógus, majd tavaly óta Digitális Tér konferenciákat, a legfontosabb motivációnk az volt, hogy biztonságot teremtsünk nemcsak a résztvevők, de a magunk számára is a kultúraváltás sokkhatásának megélésében, megértésében, feldolgozásában. Hogy létrehozzunk egy teret, ahol feltehetjük a kérdéseinket, megoszthatjuk egymással a kezdetben még meglehetősen töredékes válaszainkat (Földes Petra tanulmánya a Tani-Tani oldalán).