2015. szeptember 6. vasárnap, 20:38
MI 32 (Egy osztályfőnök feljegyzései)
Szerda, pótvizsga. R. a németet "simán" abszolválja. Kémiából semmit nem tud. Sebaj, kismama tanár néni, aki csak ezért jött be, simizgeti a pociját, és közli: okosabb nem lesz, menjen tovább. Pontosan tudja, hogy a kölyök egy percet sem tanult, de ez nem zavarja. Elismeri azt is, hogy nem tud semmit. Magyaráznám neki, hogy ez egy nagyon rossz üzenet, mert miért kéne a többieknek a tanévet végig gürizni, megizzadni egy-egy jobb jegyért, nota bene a kettesért, ha így is lehet? (DZS)
Az utolsó intézeti évben bekerültem egy elég rossz társaságba. Úgy éreztem, elfogadtak, szerettek. Azonban rengeteg butaságot csináltam. Telefonfülkéket fosztottunk ki, mindig mentünk valamerre, ha meg a "góré" lakhelyén voltunk, egy valódi nyomortanyán, akkor piáltunk, verekedtünk a szomszéddal. Szerettem velük lógni, elfogadtak, vigyáztak rám, fiatalon ez jó volt, de azért csalódás is akadt (H.R.).
Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete immár 15 éve az iskolai nevelés elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik; célunk, hogy elősegítsük, gazdagítsuk az ezekkel kapcsolatos folyamatos és széles körű információcserét. Az újév kezdetén áttekintjük, hogy mi mindent tettünk 2015-ben, és beszámolunk a közeljövő terveiről.
Fáradt vagyok. Csak a novemberi túlóráim száma elérte a HETI kötelező óráim számát... (amúgy minden hónapban kb. egy hetet ráhúzok, már ami a tanítási órákat illeti). Tegnap dupla értekezlet volt, órák után. Egy szokásos havi munkaértekezlet, majd egy szakszervezeti. (Pfeifer Erzsébet)
A mese a legjobb műfaji közeg arra, hogy az egzisztenciális problémákat szimbolikus formában közölje, hogy nyíltan szóljon a gyermekhez, hogy megoldásokat kínáljon a problémáikra. Mély, merész és a gyermekirodalomban szokatlan témákat választ: élet és elmúlás, gyász, duciság, kiközösítés, szerelemben való visszautasítottság, emberi és kulturális különbözőségek, genetikai rendellenességek. (Kőrössy Erika)
Iskolába kerülve anyám lett a tanítóm. Furcsa volt. Reggel még a vállába fúrtam a fejem, délelőtt meg ott egrecírozott a többiekkel együtt. Sokan irigyek voltak rám, csak én tudtam, hogy anyámnak már néha nincs kedve délután is mindig mosolyogni, hogy ő is elfárad. (Pfeifer Erzsébet)