2018. február 14. szerda, 19:50
Egy meg nem írt regény: PEDAIGOSZ
87-ben ősbemutató, a gyerekek szétverték a Dísztermet, aztán a kollégák bele-beleírtak, lett belőle 30 év alatt hat felkoncolás prológussal, epilógosszal, vak Jós(kával) musical, amit akarsz. Wesselényi igazgató úr kicsit belesápadt a "fallosz" poénba, de azért lement. Cserélődött a szereplőgárda, négy évente bővültek a felkoncolások, vihogtunk…szép idők voltak…játszani is engedd. Se szövegkönyvem, se videófelvételem – talán azért, mert amikor visszaláttam magam a színpadon, elszörnyedtem, hát, ki ne mondjam, hogy nézek ki a deszkákon. Ki is szálltam (Vass Judit).
Az osztályfőnökök sokszor gondolkodnak azon, hogy kiket állíthatnak példaképként a gyerekek elé. Hadd ajánljak egy olyan személyt, akit méltatlanul kevesen ismernek, de akiről a Kresz Géza Mentőmúzeum régi igazgatója így nyilatkozott: "A XX. század elején két magyar orvos volt, akinek a nevét az egész világ ismerte: Semmelweis Ignác és Lengyel Árpád." Dr. Lengyel Árpád a nagyapám volt, akinek életéről, munkásságáról és hagyatékáról méltóképpen emlékezik meg egy remek kiállításon a Mentőmúzeum (Völgyi Péterné dr. Reich Márta).
H.Róbert egy félévvel ezelőtt azzal a kéréssel keresett meg bennünket , hogy valamilyen formában megoszthassa állami gondozásban eltöltött évei tapasztalatait és az azt követő időszak nehézségeit, kihívásait. "Ezzel az a legfőbb célom – írta –, hogy példát mutathassak azok számára, akik hasonló helyzetbe kerültek, vagy épp már kikerültek az állami gondozásból". Mivel a témát és a célt magunk is fontosnak tartjuk, úgy döntöttünk, hogy közre adjuk a történetét.
Az emlék tehát nem homályos. Legfeljebb ahányszor előhívod, annyiszor másként látod a rávetülő fény irányától függően. A nyeszlett, gyakran beteg kislány áll a sírok között. Unatkozik. A temető nem szomorú – unalmas hely. Olvasni még nem tud, a számokat sem ismeri. Ha tudna, ha ismerné, se mondanának neki semmit a nevek és a számok. Ő itt nem emlékezik. Pusztán létezik. Vár, amíg a felnőttek ’kiemlékezik’ magukat. Közben toporog, fel-fellép a dombocskákra (Szabó Anna). 
A mindennapok munkával, iskolával (érettségire készülök) telnek. Hétvégenként a gyerekek, barátok és a család szeretetét élvezem.Hogy mit hoz a jövő? Nincsenek világmegváltó terveim, de az biztos, hogy amennyire csak rajtam áll, szeretnék nyugodt, harmonikus életet élni, segíteni azoknak az embereknek, akik hozzám hasonló módon nevelkedtek (H.R.).
A lányokkal végig nehezebb dolgom volt. Erőteljes kiszorítósdit játszottak, az első pillanattól kezdve váltogatták a "legjobb" barátnőket, gyakran örök haragot fogadva. Az éppen kiszoruló pedig kétségbeesetten várt segítségre. Nagyon megviseltek ezek a helyzetek, otthon is rágódtam még rajtuk, a megoldást keresve. Másnap pedig, mikorra előálltam volna egy javaslattal, a legnagyobb nyugalommal közölték, hogy már rég kibékültek. Utólag elmondhatom: ezekből a helyzetekből okulva megtanultam például azt, hogy az apróbb-cseprőbb ügyekbe nem kell feltétlenül belefolyni. (Suszter Balázs)
A besztercei Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatán nagy az izgatottság: a nyíregyházi testvériskolánk néhány diákját várjuk pár napos vendégeskedésre magunkhoz. Lesz kis erdélyi körút, betekintési lehetőség iskolánk oktatásába, sportvetélkedők, különbnél különb szervezett programok és – hogy az egésznek emléket állítson – egy ún. tábori lap. (Szilágyi Szabolcs-Dániel)
„Elment egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki megnyilvánulásaiban, tetteiben mindig azonos volt önmagával, azzal a belső iránytűvel, amely ma oly sokakból végzetesen hiányzik.” (Schüttler Tamás)