2016. augusztus 25. csütörtök, 16:43
Remény az életre – 5. Az utolsó állomás
Már a bemutatkozásom is bámulatosra sikeredett. Álltam anyámmal a bejárat előtt várva a patronálómat, aki az ügyeimet intézte. Rágóztam, dohányoztam, és figyeltem az előttem lévő kisbusz motorterében tevékenykedő férfit, ahogy szerel. Hamarosan lemászott a kocsiról, és kérdezte, hogy segíthet-e. Úgy nézett ki, mint egy indián: hosszú haj, mélyen ülő szemek, baltával vágott arc. Válaszoltam is rögtön, hogy "köszönjük nem", mire rám szólt, hogy köpjem ki a rágót, ha vele beszélek. Azt hittem, rosszul hallok! Ki ez a mókus? Mindegy – gondoltam, és kiköptem (H.R.).
Mint minden iskolában, nálunk is most, a napokban van a bizonyítványosztás. Bár sok és fárasztó háttérmunkával jár, mégis nagyon jó érzés mindenkinek azzal odaadni az egész éves eredmények listáját, hogy lám, mennyit lépett előre az illető önmagához képest. Van, aki csak egy picit, de rengeteg munkával, ezért méltán lehet rá büszke. Van, aki egy régóta kitűzött célt ért el végre. És akad olyan is, akinek nem az iskola a legfontosabb az életében most, mégis szánt erre is időt és figyelmet. Ez mindenkinek ünnepi pillanat, és hálás vagyok a sorsnak, hogy annyiszor ünnepelhetek, ahányszor csak átadok egy bizonyítványt. Közben pedig eszembe jut, hogy diákként mennyire másként éltem ezt meg...(Kerényi Kata)
Április 27-én kerül majd sor a rendezvényre az OFOE és a CSOPA szervezésében. Alapgondolatunk: ha az iskola elszakad a valóságtól, képtelen lesz felkészíteni a diákokat a nehezen vagy egyáltalán nem prognosztizálható jövőre. Az iskola körül számos olyan szakmai műhely működik, amelyik kész és képes arra, hogy segítsen a pedagógusoknak munkájukat hatékonyabbá tenni. Konferenciánkon velük találkozunk, ismerkedünk, gondolkodunk. Jelentkezési határidő: április 10.
Hiába gondoltam végig, miben tudnék újítani osztályfőnöki munkámban, hiába keresgélem a dráma, a közösségi és társadalmi élet újabb lehetőségeit, hiába nyilatkoznak így régi tanítványaim, hiába látványos a munkánk (egy szalagavatói műsort ezren is megnéznek), egyelőre nem lesz új osztályom. Összesen hatan jelentkeztek az általam kigondolt programra. Lehetne mindezt személyes kudarcnak tekinteni, de sokkal nagyobb a baj (Achs Károly).
Rám zúdítják minden vélt vagy jogos sérelmüket. A hangnem alpári. Nincs mese, végig kell hallgatnom őket, képtelenség így órát tartani.Eddig a történet szokványos. Innen viszont váratlan fordulat következik. Leányka vádolni kezdi osztályfőnökét azzal, hogy őt az osztályfőnök könnyű erkölcsűnek nevezte (virágnyelven fogalmazva), az ő szexuális életéről valótlanságokat állított a szülőknek. Konkrét neveket mond, ami az osztály többi tagját is érinti. Az osztály fölhördül. Ez már nem vicc (Pfeifer Erzsébet).
Nem? Pedig mókás kis sztori az. Tudod, ezek olyanok ám, hogy letördelik magukat a körtékről, felállnak a gyerekek tányérja szélére, és fejest ugrálnak a spenótba. Nem hiszed? Nos, az a baj, hogy én sem. Ráadásul a történet rohadtul nem vicces. Semmivel nem viccesebb, mint az úrkúti menzán uborkadarabtól megfulladt lány története. (Szabó Anna)