A virtuális nevelésügyi kongresszus zárszava

Virtuális Nevelésügyi Kongresszusunkat az elmúlt év novemberében indítottuk. Az apropó a VII. Nevelésügyi Kongresszus meghirdetése volt, amelyhez civil szervezetként az OFOE az elsők között csatlakozott. Mégpedig azért, mert nagyon sok problémát érzékeltünk a közoktatás működésében, és szerettünk volna lehetőséget találni az ezekről való szakmai diskurzusra pedagógusokkal, közoktatási szakértőkkel, tudományos kutatókkal, döntéshozókkal. Reménykedtünk abban, hogy több oldalról látva a problémákat, azok megoldásához is sikerül utat találni. A Virtuális kongresszus gondolatát Takács Géza, a Taní-tani korábbi főszerkesztője inspirálta, akinek a személyes naplókra épített beszélgetés műfaját is köszönhetjük.

Kongresszusunk indítása tudatosan kemény volt. A határozott felütéstől azt reméltük, hogy motiválja az érintetteket, akik aztán majd reflektálnak, érvelnek és ellenérvelnek, tehát beindul a széles körű vita. A nyílt vitára való felhívást – lehet, hogy annak szándékosan provokatív jellege miatt – az oktatásirányítás és a kutatás, fejlesztés szakemberei nem fogadták el. Maradtunk tehát magunk között: egy virtuális térben szerveződő, nagyjából 60 tagot számláló aktív csapat, a statisztikai adatok szerint körülbelül ezerfős holdudvarral.

Amikor elkezdtük a virtuális kongresszust, magunk sem tudtuk, mi keletkezik ebből. A beköszöntőben több szereplős szakmai vitát vizionáltunk. A szakmai vita létrejött, de sajnos – mint már jeleztük – nem lett több szereplős, minthogy az oktatásirányítás felelősei és a pedagógia tudományának művelői, csekély számú kivételtől eltekintve, távol maradtak. A kongresszus résztvevőinek jelentős része abból a virtuális tantestületből került ki, amelyik spontán módon szerveződött már korábban is az interneten, továbbá abból a csapatból, akik korábban a Takács Géza által szerkesztett Taní-tani szellemi műhelyéhez tartoztak.

Novembertől kezdve többnyire heti rendszerességgel kerültek fel a honlapra azok a „naplórészletek” (összesen 27), amelyek szerzői arra vállalkoztak, hogy személyes látleletet adjanak az iskola világáról. A naplók között szép számmal akadtak komoly vitát, pezsgő beszélgetést provokáló írások, melyeknek – s a mindinkább aktivizálódó olvasói körnek is – hála, színes, sokrétű, az iskolákban felmerülő problémákkal tabuk nélkül foglalkozó beszélgetés bontakozott ki a virtuális kongresszuson. Amiért a rendezvényünket sikeresnek tekintjük, az a spontán módon megszerveződő empatikus, elkötelezett és igényes kisközösség, amellyel a következő tanévben – más formában – folytatni szeretnénk a közös munkát.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb visszhangot azok az írások keltették, amelyek a pedagógiai gyakorlat legküzdelmesebb területével: a hátrányos helyzetű tanulók iskolai esélyeivel foglalkoztak. Ezek közül kiemelkedően sok reflexió érkezett Leiner Károly: Varázsoljunk kollégák! (91), Peer Krisztina: Az idegen: Találkozásom cigány gyerekekkel (72) és Benedekné Fekete Hajnalka: Hétköznapok (50) című írására.

„Bízunk abban, hogy ha minél több oldalról sikerül ránéznünk az előttünk tornyosuló problémahalomra, világosabban fogunk látni, és talán még egymáshoz is közelebb jutunk” – írtuk annak idején a virtuális kongresszus beköszöntőjében. Problémák vetődtek fel bőven, és – legalábbis a pedagógusok szemszögéből – sikerült is néhányról mélyebben szót váltani. Civil szervezet lévén – mivel az oktatási kormányzat „társadalmi vitát” hirdetett – megtettük és a területért felelős államtitkárnak eljuttattuk észrevételeinket, javaslatainkat. Sajnos semmi jele annak, hogy a döntéshozók a legcsekélyebb mértékben is odafigyelnének arra, amit mondunk, javaslunk. Ez a tapasztalat is része annak a látleletnek, amit Virtuális kongresszusunk segítségével vázoltunk fel.

A jövő tanévben a virtuális térben és a „valóságban” is tovább keressük a szakmai cselekvés lehetőségét.

Köszönjük szerzőinknek, beszélgetőpartnereinknek és olvasóinknak szellemi-lelki jelenlétüket!

Földes Petra
Szekszárdi Júlia