2016. augusztus 25. csütörtök, 16:43
Remény az életre – 5. Az utolsó állomás
Már a bemutatkozásom is bámulatosra sikeredett. Álltam anyámmal a bejárat előtt várva a patronálómat, aki az ügyeimet intézte. Rágóztam, dohányoztam, és figyeltem az előttem lévő kisbusz motorterében tevékenykedő férfit, ahogy szerel. Hamarosan lemászott a kocsiról, és kérdezte, hogy segíthet-e. Úgy nézett ki, mint egy indián: hosszú haj, mélyen ülő szemek, baltával vágott arc. Válaszoltam is rögtön, hogy "köszönjük nem", mire rám szólt, hogy köpjem ki a rágót, ha vele beszélek. Azt hittem, rosszul hallok! Ki ez a mókus? Mindegy – gondoltam, és kiköptem (H.R.).
Tükör ez a történet a szakmai anyagok és a hírek "fogyasztói" számára is: ilyen könnyen lehet a közvéleményt manipulálni, etikátlan projekteket jól eladni, és belőle remekül megélni évtizedeken át ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna a történtekért. Pedig csak annyi kellene, hogy leszokjunk a tabukról, a személyi kultuszról és merjünk a dolgok után nézni. Pláne, ha morális aggályaink támadnak – akkor egy pillanatig se hezitáljunk (Lévai Julianna).
A hatalom és az erőszak kéz a kézben jár. Erre figyelmeztet Shakespeare királydrámája, s ezt meséli el az előbbire csak halványan utaló orosz regény angol vidéki környezetbe helyezett adaptációja is, ebben a gyönyörűen filmezett, szenvedélyes, kegyetlenségében is lírai alkotásban (Filmtett). Ezt láthatjuk a filmklub május 28-i vetítésén a Kino Café moziban.
Ha a félelem és agresszió valóban kielégítő megoldás lenne, nem fejlődött volna tovább biztonsági rendszerünk, de tény, hogy továbbfejlődött. A félelem/agresszió dimenziónál tehát létezik sokkal hatékonyabb védelmi rendszer is, mégpedig (és ezt mi emberek tudjuk a legjobban) a tanulás, a gondolkodás és az együttműködés. Mára olyan erőssé sikerült válnunk, hogy a legnagyobb veszélyt az ember jelenti önmaga és minden más élőlény számára. Különösen akkor, amikor érzelmileg a "hüllőagy" szintjére süllyed (Gyarmathy Éva).
Ha jól emlékszem, egy gimnáziumi tanulónak a 70-es években általában legfeljebb 5-6., elvétve 7 órája volt. Igaz, akkor még szombaton is volt tanítás. Mégis volt idő pihenésre. Most az 5 tesi óra (rohadtul megutáltatták sok gyerekkel, csak jelzem!), meg az etika, meg fejlesztő órák (du. háromig, négyig!) miatt délutánra a gyerekből marad egy kifacsart citrom. Másnap pedig újra beszáll a mókuskerékbe. Öt kemény napon át (Pfeifer Erzsébet).
Cirkusz az iskolában. Egyik szakiskolás leány órám elején megemelt hangon közölte, nem fog tanulni, fáj a feje, elege van mindenkiből, csapkodni kezdett, stb. Kérdeztem van-e konkrét oka, hogy így kikelt magából. Kiderült, hogy előző órai szünetben a tornaterem előtt várakozva nyakon vágta egy nyolcadikos srác. Kérdeztem szólt-e a testnevelő tanárnak vagy az osztályfőnökének. Vállát rángatta, minek, úgyis kiiratkozik, dögöljön meg mindenki, ez a rákos iskola is (Pfeifer Erzsébet).
Rám zúdítják minden vélt vagy jogos sérelmüket. A hangnem alpári. Nincs mese, végig kell hallgatnom őket, képtelenség így órát tartani.Eddig a történet szokványos. Innen viszont váratlan fordulat következik. Leányka vádolni kezdi osztályfőnökét azzal, hogy őt az osztályfőnök könnyű erkölcsűnek nevezte (virágnyelven fogalmazva), az ő szexuális életéről valótlanságokat állított a szülőknek. Konkrét neveket mond, ami az osztály többi tagját is érinti. Az osztály fölhördül. Ez már nem vicc (Pfeifer Erzsébet).
Itt állunk tehát Magyarországon, ezzel a nagy – és egzisztenciális okokból, jövőkép híján egyre inkább elhatalmasodó - frusztráltságunkkal. Normális esetben ilyenkor tör ki a LÁZadás, a FORRadalom. Kivéve, ha a gőzt másképp is ki lehet ereszteni. Arról, hogy ez így legyen, indulatokat, rémületet keltő plakátokkal, manipulált híranyagokkal gondoskodnak. Az agressziót, a dühöt további agresszióval, dühvel gondolják levezetni, manipulálni, célt kreálni neki. Ami persze egy életveszélyes játék (Lévai Julianna).