Gyógyszert szedek. Többet, de nyugtalanabbul alszom. Nappal is. Ilyenkor néha álmodom. Néha arra ébredek, hogy folyik rajtam a veríték.
Furcsákat álmodom. Gyerekekkel. Összevont kis falusi osztályokkal, olajpadlós tanterem szagával, hajnali 5 órai kelésekkel, cserépkályhákkal amit én fűtöttem tanórák alatt, álmodom 1600 Ft-os fizetésről, amiből 400 Ft volt az albérleti kis szoba + rezsi.
A maradék pénzemből épp csak futotta kosztra, tisztálkodószerekre, harisnyára, fehérneműre, néha egy új ruhára.
Az éjjel Vulkánról álmodtam, az árván maradt kis németjuhász kutyáról, akinek én lettem a mamája, az akkori osztályom pedig kinevezte az osztály hivatalos mókamesterévé. Akkor már szolgálati lakásban laktam, és szinte minden hétvégém foglalt volt. Közösségi munka. Ingyen és mosolyogva.
Álmodom negyvenes osztályétszámokról, és nagyon szégyenlem, hogy álmomban sem jut eszembe minden gyerek neve most már. Pedig tudtam, akkor még tudtam. Ez nagyon rossz. Pedig annyira akarom, mert az arcokat még látom, csak a nevek nem jutnak már eszembe.
Akkoriban ébren is álmodtam még tisztességes fizetésről. Mert 38-42 gyereket azért nem volt könnyű tanítani.
Álmodom néha nagyvárosi, vagány, nagydumás tizen-, huszonéves srácokról, harcias amazonokról, akik a testőreimmé szegődtek, ha az „ofővel” valaki másik osztáyból pimaszkodni mert.
Néha a hírekkel álmodom. Pedagógustüntetések. Sztrájkok. Még mindig ott tartunk, ahol én kezdtem, 1977-körül. A maradék fizetés épp csak futja ….
Aztán fölébredek. Tudom, hogy mindez csak álom volt. A gyógyulásom után visszatérve a munkába semmi különös nem lesz. Vár a hétköznapi munka. Persze lesz, aki hozzám szalad, és szemrehányóan megkérdezi: hol voltál eddig? Mert öregkoromra engem a gyerekek tegezni is szoktak.
