2. VIRTUÁLIS NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS – HA A PATKÁNYOK TÖRŐDNEK A MÁSIKKAL, TI MIÉRT NEM? (Kerényi Mari)

Amikor elhatároztam, hogy magam is hozzászólok a virtuális kongresszushoz, még nem voltam benne biztos, hogy miről is szeretnék beszélni. Kerényi Kata gondolatai azonban irányt adtak a magam csapongásra hajlamos eszmefuttatásainak. Ő arról beszélt, hogy vajon mennyire figyelünk arra, akit tanítunk.  Magam ehhez csatlakozva azt vetem fel, hogy hát mit és miért is tanítunk őnekik?

Kicsit szédítő leírni, de mégiscsak így igaz: több, mint negyven éve vagyok tanár, alapvetően a magyar nyelv és irodalom című tantárgy középiskolás fokon történő oktatására hatalmazott fel a diplomám anno. Ezalatt a több, mint negyven év alatt soha nem untam meg a tanítást a középiskolai törzsanyag ellenére. Hogy miért? Mert mindig, mindennél jobban érdekeltek a gyerekek, akikkel mondjuk Babits vagy az ikes ige ürügyén együtt lehettem.

Most is elbűvöl, ahogy egy kamasz rácsodálkozik vagy ráismer valamire, ahogy kinyílik egy asszociáció, láncolódik egy gondolat a fejében. Nagy kaland, örök újdonság, csupa meglepetés.

Hogy EZEK a gyerekek nagyon mások, mint akikkel a pályám elején találkoztam? Én is nagyon más vagyok. Arról, hogy hogyan, mitől, miért változtam, sok minden és mindenki tehet, de azért szeretem azt gondolni, hogy magam a legfőképpen.

Arról, hogy ők miért olyan nagyon mások, mint a szüleik, nagyszüleik, sok minden és mindenki tehet, de ők a legkevésbé.

Arról azonban, hogy mit és hogyan kezdünk velük, mi, csakis mi tehetünk, kizárólag a mi felelősségünk. Ebbe MI-be pedig éppúgy beleértendő a teljes társadalom, mint az oktatásirányítás egésze – és egyszemélyben ÉN MAGAM.

No, hát ezért van az, hogy úgy engedem el azon a bizonyos osztályterem ajtaján kívül eső elvárásokat, ahogy vannak. Ott benn együtt vagyunk, és az történik, amit akkor és ott, együtt össze tudunk hozni. Hol jót, hol rosszat. A siker is, a kudarc is közös.  

Az ámulat pedig az enyém. És az öröm is, hogy hagytam, hogy megtörténjen.

A történet, amit megosztok veletek, a múlt héten zajlott.

Az úgy volt, hogy nyelvtanórának álcázott foglalkozásunkra az élőszó zenei kifejezőeszközeinek szemléltetéseképpen vittem be József Attila Tiszta szívvel  című versét négyféle előadásban. A csapatot egyértelműen Jordán Tamás versmondása ragadta meg, ahogy a halk gyereksírásból végül fékezhetetlen dühkitöréssé válik az újra és újra recitált szöveg. S akkor többen bedobták, hogy miért nem tanítanak meg mindent egy-egy művészről.

Itt van például a Szabad ötletek jegyzéke, hogy abban mik vannak…!

A következő órákon tehát a Szabad ötletek jegyzéke került feldolgozásra. Ó, igen, ma már letölthető, ott van a MEK oldalán, noha a bevezetőben nyomatékosan figyelmeztetnek, hogy „Mivel a Szabad-ötletek jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fenn áll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás.”

A Youtube-on meg ott van Jordán Tamás estje,  amit Szombathelyen 1991-ben vettek fel egy pódium-sorozat részeként. A szöveg keletkezési körülményeit és későbbi sorsát az ő, a tulajdonképpeni szöveget felvezető pódium-előadásában tudtuk megnézni. És persze meséltem egy kicsit magam is, aki egyetemistaként olvastam először a szamizdatban terjedő szöveget, s most tessék: itt vagyunk az órán és ezzel foglalkozunk. Ugyanakkor nem tértem ki a Nemzeti alaptanterv, s az arra épülve elkészített kerettanterv vonatkozó részére, melyet követve Herczeg Ferenc és Wass Albert leküzdése után 9 órában József Attilával is foglalkozhatnánk. Hát nem úgy tettük.

Néhány részletet elolvastunk, kerestünk motívumokat, melyek a versekben is felbukkannak, megpróbáltuk valahogy megérteni azt, hogyan függenek össze az életrajz eseményei, a versek és ez a zabolátlan szöveg.  És aztán tényleg, valóban végighallgattuk Jordán Tamás előadását, míg akinek kedve támadt, a telefonján behívta az OSZK linkjét, és így olvasva is követhette az elhangzó szöveget. Mindenki megrendült, az is, aki ferde félmosollyal, kicsit igazi érdeklődésből, kicsit polgárpukkasztásból ajánlotta, hogy foglalkozzunk ezzel, s az is, aki első hallásra fülig pirult a trágárságoktól. Úgy tűnt, valóban „jelentősen változott” a költőről kialakult képük.

Ekkor osztottam ki egy-egy fehér lapot mindenkinek, hogy akkor most próbálják ki, milyen is ez a szabad asszociatív írás. Nem kérem, nem akarom elolvasni, mindenki magamagának írja. Egy kis vihogás, zizegés, s aztán lassan elcsendesedtek. Kicsengettek volna, ha lenne nálunk csengő, de mindenki maradt, ahol volt és csak írtak, írtak…

A következő órán megoszthatták, milyen élmény volt ez a fajta  írás. Volt, aki viccesnek élte meg, s volt, aki valamiféle megkönnyebbülésről számolt be, és volt, aki szó nélkül, négyrét hajtogatva süllyesztette zsebébe a teleírt papirost. Bálint volt az egyetlen, aki odaadta, hogy olvassam fel. Még arra is felhatalmazott, hogy megosszam, így hát ezzel fejezem be:

„… Nem tudom, de nem tudom, mit tehetek, mit tegyek,

mit ne tegyek és ennek sincsen semmi értelme

akkor pedig nem haladtam sehova!

Mit csináljak?

Mondják, hogy a rossz korba születtem,

de akkor mikor lenne a jókor?

Mondják, hogy rossz országba születtem,

de akkor honnét tudnák, hogy mi a jó és rossz?

Mondják, hogy a rossz múltam megtört engem,

de akkor egy tökéletes ideális múlttal gyenge lennék?

Mondják, hogy rosszul látom a világot, miközben leszarjátok a hátrahagyottakat!

Mondjátok ezt a világot az ember tette tönkre és vigyorral sétáltok tovább a következő

katasztrófához, amiről pletykálhattok és szurkoljatok

egy konfliktusban, melynek semmi köze hozzád és a legtöbb, amit tudsz csinálni, hogy hátradőlsz a géped

TV-éd előtt és tovább mondod, hogy megérdemlik!

Ha a patkányok törődnek a másikkal, ti miért nem?”