2. VIRTUÁLIS NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS – MEGVALÓSÍTHATÓ VÍZIÓK? (Szávai István)

Amikor a nyolcvanas években a városi művelődési osztály vezetője Finnországban járt és meg szerette volna ismerni az ottani oktatási osztály munkáját, a helyiek nem értették, mire gondol. Miért kellene erre egy ügyosztály? Az iskolában jól felkészült szakemberek dolgoznak, mit kellene rajtuk igazgatni? Végül két munkatársat találtak, akik valami módon az iskolákkal is foglalkoznak.

Eltűnődtem. Milyen lenne nálunk egy iskola, ahol a felnőtté válás értelmi, érzelmi kihívásaira jó válaszokat ismerő – következésképp a felnőtt életet, a világot is jól ismerő szakemberek végeznék a munkájukat, amihez minden szükséges eszköz rendelkezésükre állna?

Ha a tanárképző főiskolán azzal fogadták volna őket:

Nézzétek, kedves leendő kollégák. Ezek meg ezek vagytok ti, akik ki szeretnétek tanulni a pedagógus mesterséget, és ezek meg ezek vagyunk mi, akik át szeretnénk adni a tudásunkat. Az életről, amit így meg így élnek az emberek, most nem beszélnék, az egész félév fog erről szólni.

Leérettségiztetek, tehát középfokú jártasságra tettek szert az élet legfontosabb dolgaiban, a legfontosabb kultúra területeken. Tudtok szöveget értelmezni, alkotni, jártasak vagytok az informatikában, és persze korszerű ökológiai, meg mindenféle más tudattal rendelkeztek.

Vannak szociális tudásaitok, képességeitek, készségeitek. Eltérő közegből érkeztetek. Egyikőtök otthonosan mozog a gondolatok világában, nyugodt, természetes mozdulattal lapoz a könyvekben, rakja rendbe gondolatait egy dologról, de bizonytalanul, izgatottan, tétova lépésekkel keresgéli az utat a kétkezi munka világában, másiktok meg épp fordítva. Egyikőtöknek ezen a téren kell készségekké váljanak tudásai, másikotoknak meg – hogy a köznyelvi kifejezéssel is éljek –  a másik téren. Egymástól tanulva, egymást támogatva menni fog! Összefoglalva: örömmel tartózkodtok a választott kultúraterületeken, utolsó középiskolás éveitekben tudatosan arra készültetek, hogy ezt az „örömteli ott tartózkodást” másokkal is megszerettessétek, a felvételin számot is adtatok ebbeli képességeitekről.

Mi itt egyrészt az általában vett pedagógus mesterségre fogunk felkészíteni titeket, másrészt valamilyen – személyiségképeteknek, tudásaitoknak leginkább megfelelő speciális területen fogunk többlet ismereteket, jártasságokat nyújtani, képességeket fejleszteni. A mesterségbeli felkészítésnek lesznek fárasztó részei is, tréningek, ahol készségszintre emeljük bennetek az alapvető szakmai protokollok betartását. Vannak dolgok ugyanis, amiket nem elég egyszer logikusan megérteni.

Külterületi négysávos üres egyenes lejtőn zúdul lefelé hatvannal egy kerékpáros. Az egyik fákkal, bokrokkal fedett keresztútról két srác tolja keresztbe bicajait előtte. Rájuk ordít, és figyeli, megtorpannak-e? Ha igen, előttük, ha nem, mögöttük fog elzúgni. A fékezés már esélytelen. (Valahol Ljubljana előtt történt a dolog, persze hátsó ülésen, magam mögött vitt kis, könnyű csomaggal.) Mindezt teljesen tárgyszerűen, indulatmentesen teszi, mint amikor egy poharat tol beljebb az asztal széléről. Csak utólag fog leizzadni. Mi lett volna, ha az egyik megáll, a másik továbbmegy? Képzeljük el ugyanezt a jelenetet úgy, hogy nem egy tapasztalt, terep és országúti versenyeket megjárt „profi” ül a nyeregben. Nos, az iskolában időnként szükségetek lesz efféle reflexekre.

Meg fogtok ismerni különböző pedagógiai módszereket, fel fogjátok eleveníteni korábbi pedagógiai tapasztalataitokat. Felkészítésetek során természetesen figyelembe vesszük eltérő tulajdonságaitokat, képességeiteket, habitusotokat, az első hetek a megismerésetekkel fog eltelni, majd csak ez után segítünk összeállítani a tanrendeteket, javaslunk felveendő stúdiumokat.

Egy tanárnak jó kedélyű, értelmes, az életet ismerő ( PC, gender, gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan, a sport mint metafora, helyes táplálkozás… megint csak sok stb.) felnőtt emberként kell megjelennie az iskolában, tanári munkájának eredményességét főleg ez utóbbiak értéktartalmai fogják biztosítani, hisz a szaktudás, az ugye „gyárilag megvan.”.

Beszámítva persze a kognitív disszonancia-redukció jelenségét: „egy nagy szaktudású, ám kivételező tanár, ha a személye egészében véve szimpatikus, kiválthatja belőlünk azt a vélekedést, hogy „az érdemek mentén teljesen jogos a megkülönböztetés.” Azonban, ha ugyanez a tanár nem nyerte el a rokonszenvünket, vélekedhetünk így: „A szakmai tudás nem feledtetheti az emberi kicsinyességet. A tanárnak igazságos embernek kell lennie.” (Földes Petra: Gondolatok a pályaszocializációról) 

Jó lenne még időzni egy kicsit ezen a főiskolán, hogyan telt el a négy év, de ugorjunk a végére.

A diploma megszerzése után leendő kollégánk megnézte az álláshirdetéseket. Megnyitotta néhány iskola weboldalát, belenézett a rovatokba, elolvasta a pedagógiai programokat, a Swot (GYELV) elemzéseket. Megpályázta az állást, elfogadták. Bemutatták a tantestületnek, kijelölték a mentorát, aki segíteni fogja a pályakezdését. Részt vett szakterülete munkaközösségi ülésén, megnézte leendő termét, szertárát, az alkalmazandó módszer technikai hátterét. Beült néhány órára, részt vett néhány szabadidős foglalkozáson. Nagy meglepetés nem érte, erre készítették fel (tréningezték) a főiskolán. Egy gyermekcsapat felnőtt vezetője, animátora, társa, követője lesz. Témája, helyzete válogatja. Tanítványai mélyebb bevezetést kapnak bizonyos kultúraterület világába, játéktereken, munkaterületeken kalandoznak, vagy haladnak céltudatosan, mikor mire támad szükség, mire nyílik lehetőség. „A tanár legfontosabb feladata azonban mégis csak az kellene legyen, hogy az élet egészéről, lényegéről tanítson és adjon számot egész lényével; és személyes hitelével szavatolja azt, amit tanít. Hogy autonóm, szabad embereket neveljen kellő önismerettel és polgári tudatossággal. Aki eligazodik a világ dolgaiban, felelős döntésekre képes, és nem manipulálható. Aki bátran kiáll a saját érdekeiért és másokért is. Aki érzékeny a társadalmi problémákra, és nem engedi, hogy bármire rávegyék, hogy eszközként használják, és ő sem használja eszközként embertársait.” (Gyeskó Ágnes: Mire tanítjuk a diákjainkat polgári engedetlenségi akcióinkkal?)

Augusztus utolsó hetében leült az iskolapszichológussal, megtudta, melyik gyereknek van szüksége kissé több figyelemre. Ha más anyanyelvű tanítványa is lesz, természetesen vesz majd néhány internetes leckét, és innen sok stb. jön még.

Dolgozik nyolctól négyig. Órát, foglalkozást tart, projektmunkákon együtt vezet csoportokat kollégáival, szakirodalmat olvas, felkészül, tapasztalatait rögzíti. A diákok véleményezik munkáját, néha a heti testületi megbeszéléseken is kap visszajelzéseket. A testületi megbeszéléseken dől el, milyen módszertant, pedagógiát vagy tanítási filozófiát alkalmaznak, hogyan tudják elérni azt a szintet, amelyet elvárnak tőlük a szülők és persze a szakmai közvélemény.

Négy után hazamegy, éli középosztálybeli életét, mint bárki más, ha a barátaival beszélget, nem nagyon kerül szóba a munkája.

Ha szóba kerül a „világméretű kultúraváltás”, a régi világ tovább élő árnyékai, háborúk, terrorizmus, vagy, ahogyan szerencsétlenebb régiókban látják, egy új barbárság eluralkodása és az új rém, a környezeti katasztrófa, valaki biztosan megjegyzi: nektek persze könnyű, csak őriznetek kell a gyerekek eredendően egészséges lelkületét. Mosolyogva bólintanak, nem kezdik fejtegetni, hogyan kell megküzdeniük időnként a szekrényből kieső rossz szakmai reflexekkel.

No, akkor ezzel meg is volnánk, már csak valami biztató zárszó kellene!

Takács Géza kommentjéből idézek: „Azt elmondani, hogy mennyi baj van a mai magyar közoktatással, olyan, mint vizet önteni a lyukas fazékba.”

Magunk elé húzhatjuk persze az egyesült ellenzék pedagógiai szándéknyilatkozatát, egyetértően bólogatva: igen, igen. Valóban elengedhetetlen a pedagógusbérek jelentős emelése, a szabad tankönyvválasztás, az iskolák önállóságának növelése, a túlcentralizáció feloldása, az óraszámok, valamint a bürokratikus feladatok csökkentése, a pedagógusképzés megújítása, a szakmai civil szervezetekkel történő érdemi együttműködés.

De az ördög a részletekben rejlik. Fontos lenne tisztában lenni azzal, hogyan fordulhatnak rosszra a legjobb szándékok, ha nem előzi meg őket alapos és szakszerű kutatáson alapuló hatástanulmány. Nem engedhető meg, hogy nem a szakmai hozzáértés, hanem pártszimpátia, netán személyes érdekek és érzelmek alapján történjenek a „feladatleosztások”. Hatalmas károkat okozhat például a „reflektálatlan jószándékok” vezérelte decentralizáció, és kontraproduktívvá válhat egy megreformált előmeneteli rendszer, ha a valós problémák helyett a saját buborékvilágában élő továbbképző ipar lesz az alapja. Ha a szemléletváltás követelményét nem előzi meg az ezekhez szükséges szellemi, technikai eszközök biztosítása, ha továbbra is csak egyéni hőstettek adhatnak reményt.

Gondot jelenthet továbbá, ha a szakmai civil szervezetek kerekasztalánál a megélhetési civilek adják meg az alaphangot. Még a béremelés sem lesz egyértelműen örömteli, ha a régi metódus alapján történik: előbb emelik a vezetői béreket, „ezzel alapozva meg” a terepmunkások béremelését. Ha a tananyagcsökkentés némi ollózást jelent csupán, nem pedig egy szellemileg vonzó, az iskolát a gyerekek szellemi otthonává tévő átalakítást, ahová nem szorongva indulnak reggel a gyerekek. Ha a diákok nem  kényszerülnek arra, hogy egy felesleges akadályokkal és csapdákkal teli pályát fussanak be, ahol az út végén az egyetlen jutalom, hogy soha többé nem kell foglalkozni hasonló dolgokkal (kivéve – ahogy Kis Sándor írja –, ha tanár lesz valakiből).

Nem érhetjük be azzal, hogy a sárga földig  lehordjuk az elmúlt évek közoktatását, miközben egyre távolabb kerülünk a korszerű tudástól, képtelenek vagyunk lemondani a „poroszos” módszertanról, és elfogadjuk azt a „szellemiséget”, amelynek alapján előbb-utóbb a mohácsi csatát is kihozzuk minimum döntetlenre.

A kongresszus résztvevői – eddig megjelent írásaik alapján – sejtik a lehetséges kiutakat, már csupán egy rendszerváltás kell, hogy elindulhassunk rajtuk.

Ha a hétköznapi valósággal szembesítjük a vázolt vágyfantáziát, először is nagyot sóhajtunk. Látva a szellemileg, anyagilag egyre inkább leépülő közoktatást, nehéz elképzelni, hogy záros határidőn belül  megvalósul valamelyik, a víziók szintjén létező pozitív forgatókönyv, sor kerül a pedagógiai gyakorlat gyökeres megújulására. Számos kollégánk munkássága a biztosítéka, hogy ha egyszer valahogy normalizálódik a közgondolkodás, a közélet, a pedagógus megkapja a munkájához szükséges feltételeket, ezen belül a megfelelő fizetést, elkezdődhet a didaktikai-pedagógiai megújulás.