2. VIRTUÁLIS NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS – OKTATÁS ÉS TÁRSADALMI LESZAKADÁS (L. Ritók Nóra)

Hosszan tudnám én is sorolni, hol, milyen fókuszok csúsztak el az utóbbi időben, aminek következményeit már most érezni, és a java még ezután jön. Beszélhetnék az oktatás tartalmi változásairól, amivel egyre távolabb kerülünk a korszerű tudástól, az ehhez tökéletesen illeszkedő poroszos módszertanról, az iskolarendőrök megjelenéséről, a tankönyvpiac bezárulásáról, a központi, a valós problémákról tudomást sem vevő irányításról, az igazgatók és ezáltal a pedagógusok végrehajtó szerepbe kényszerítéséről, a szakemberhiányról… de nekem, mivel ezen a területen dolgozom, leginkább az esélykiegyenlítő funkció elvesztése fáj.

Bár tulajdonképpen erről a vonalról is felfűzhető minden probléma. Hiszen itt is minden mindennel összefügg. A negatív hatások egymást gerjesztik, és tolják egyre kilátástalanabb helyzetbe a leszakadó iskolákat.

A gyorsan változó világ mindig is kihívások elé állította az oktatást, de korábban ezekre azért próbáltak megoldást keresni. Az esélykiegyenlítés terén is. Aztán egyszer csak eltűnt ez az attitűd, és helyébe lépett a “mi tudjuk, mi a megfelelő, mit kell tenni” típusú irányítás, ami a valóságtól elszakadva, minden tiltakozás ellenére alakította át a rendszert, a saját elgondolása, értékrendje szerint. A tiltakozókból “nem mértékadó szakmai körök” lettek, a mértékadók pedig azokat tömörítették, akik egyetértettek a döntéshozók elképzeléseivel.

Próbáltam sokszor keresni ennek a “mi tudjuk a tutit” attitűdnek az eredetét. A kétkedés nélküli viszonyulást, azt a túlzott magabiztosságot, amivel döntenek mindenről. Kerestem a tudást, a víziót. Ez utóbbi azért kirajzolódott, de ez nem tett boldoggá sokunkat. Az egyéni értékrend, a valamikori tapasztalat az oktatásról vagy a társadalmi leszakadásról adta a folyamatok meghatározásának az alapját. Az, hogy közben már évente újabb kihívások jelentkeznek, és nemhogy a 10-15 évvel ezelőttihez, de a múlt évihez viszonyítva is más a helyzet, elmaradt. A kritikai hangok pedig nem önreflexiót, hanem még erősebb magabiztosságot hoztak, ami aztán lassan végletesen bemerevedett. A szakmai tükörtartás lehetetlenné vált. Az a felelősség pedig, hogy ez generációk sorsára van hatással, nem lett szempont.

Az oktatási szegregáció megerősödését viseltem talán a legnehezebben. Látni, ahogy az orrom előtt mentek tönkre az állami iskolák, az egyre növekvő szakadékot, ami iskola és iskola között létrejött. Személyi feltételekben és infrastruktúrában egyaránt. Mindez, számomra felfoghatatlanul, az egyház aktív szerepvállalásával.

Keserves volt látni a pedagógusok kiégését, elmenekülését, az állami pedagógiai szakszolgálatokban ugyanígy. Megtapasztalni, hogy ahova a legnagyobb segítség kellene, oda nem jut. A saját bőrömön is érezni (mivel tanítok én is szegregált tanulócsoportban), hogy válik eszköztelenné a pedagógus, mert nem bír megküzdeni azzal a probléma- halmazzal, amit a társadalmi leszakadás jelent, és amit a gyerekek behoznak magukkal az osztályterembe. Látni a magántanulókat, az alig fejlesztett SNI gyerekeket, a nyomorúság újratermelésének megállíthatatlan folyamatát.

Megtapasztalni, milyen az, mikor az ember egyedül marad a harcával. A látszatintézkedéseket, mikor úgy néz ki, mintha tennének az esélykiegyenlítésért bármit, miközben a hatás csak papíron igazolt.

Kicsit belehaltam én is ebbe az egészbe… miközben látom, tudom, hogy van kiút. Ha az alapozó szakaszra fókuszálna a felzárkóztatás, és az alapkészségek tekintetében valamelyest biztosabb gyerekeket engedne a felső tagozatra. Mert olvasási, szövegértési képesség híján nem megy a történelem, a földrajz, és a többi sem. Ha foglalkoznánk a szociális kompetenciáikkal, és azzal a családi háttérrel, ami leamortizálja a változást hozó hatásokat. Ide kellene a csoportbontás. Az alsó tagozatra. Mert kis létszámban könnyebb lenne pótolni a hátrányokat.

Mivel az Igazgyöngy a társadalmi vállalkozásában foglalkoztat is felnőtteket, pontosan látszik, mi hiányzik, milyen képességeket kellene megerősíteni, a rövid távú memóriától a szabálykövetésig, a figyelemkoncentrációtól a szociális készségekig.

De ez ma senkit sem érdekel. Ugyanazt a kereket görgetjük ugyanabban a nyomban, évek óta. És a kerék nem mozdul. Marad a kátyúban. Közben a mozgását sikernek kommunikálja a rendszer. Mintha haladna. Pedig nem mozdul. Sehova.

L. Ritók Nóra

Kapcsolódó linkek

L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország (Tea Kiadó, 2018)

Nyomor széle – A leszakadók Magyarországon (hvgblog.hu)

Esélyegyenlőségi napló az OFOE oldalon 2009-től folyamatosan