MI – Egy ofő naplójából

3. Témazárót akarunk! Témazárót akarunk!

2014. november 21.

A múlt heti eseményekhez még néhány megjegyzés:

Szombaton mindhármukra ráírtam a fészen, kérdeztem hogy vannak, minden rendben van-e. A fiúk válaszoltak, megnyugtattak, hogy már jól vannak, a kislánynak se telefonja, se számítógépe, de azért sikerült kideríteni, hogy ő is a javulás útjára lépett, hamarosan rosszalkodásra kész.

Hétfőn a két fiú már bent volt, a kislány szerdára mondta. Látható nyomok nincsenek. Remélem, hogy a lelkük is hamarosan meggyógyul.

Ebéd után először R. somfordált be. Megköszönte, hogy elkísértem őket, hogy aggódtam értük. 10 perccel később V. is megérkezett. Ő is lejelentkezett, mondta jól van, köszöni. És a gondoskodást külön, nagyon. És mint kiderült, mindezt maguktól, őszintén, olyan igazi, zavarban lévő kamaszosan. Annyira édesek voltak!

Szerdára vártuk a kislányt. Nem jött. Édesapja megnyugtatott. Minden rendben, de buszozni, metrózni még fájós. Hétfőn ő is érkezik.

És akkor most már csak MI.

Új kémia-biológia szakos kolléga jött októberben. Rettegtünk, mert – lássuk be – a kémia viszonylag kevesek kedvence, így egy szűk réteg igényeit elégíti ki. És a tapasztalataink alapján ez a szűk réteg nem hozzánk jár iskolába. De a legnagyobb meglepetésünkre egy iszonyúan jó fej, fiatal nő érkezett, aki egy pillanatig sem érezte úgy, hogy a jövő kémiai Nobel-díjasainak útját kell egyengetnie.

Kifejezetten kértem a kisdedeket, hogy ne próbáljanak rá, fogadják szeretettel, ne legyenek előítéletesek, mert az nálunk eddig sem volt szokás. És bevált dolgokon nem változtatunk. Az első benyomás kölcsönösen pozitív volt. A tanár néni első órája velünk volt, a kis drágák a legjobb formájukat hozták, megalapozták a további hatékony együttműködéshez elengedhetetlen jó viszonyt. R. néni a nap végén öt centivel a föld fölött közlekedett. A gyönyörűségtől. Jó kezdet, nekem tetszik.

Két hete írtak egy részfelmérőt bioszból, egyet kémiából. Nagyon gondosan összeállított feladatlap volt. Még a leggyengébb is képes volt értékelhető eredményt produkálni. A jobbaknak két bónusz feladat járt. Az elért eredmények magukért beszéltek. Tudtuk, hogy lassan, de biztosan jön az igazi, nagy témazáró. És a meglepetés is érkezett, a biosz támazáró képében tornádóként söpört végig rajtunk. R. néni szólt, hogy a hetedikkel annyira könnyű dolga van, hogy jutalomból különleges támazáróval készül. Négy csoportot kér (jobbak, gyengébbek vegyesen). Minden csoport húz egy kártyát, azon két feladat lesz. Kapnak színes képeket, kartont, ollót, ragasztót, filctollat, üres papírt, mindent. Prezentációt kell készíteniük a megadott két témakörben. Használhatják a könyvet, kapnak egyéb segédeszközt is.

Amit értékelni fog: hogyan működik együtt a csoport? Mindenki kiveszi-e a részét a munkából? Segítik-e egymást, ha valamelyik részfeladatnál valaki elakad? Áttekinthető-e az elkészült tabló? Hogyan mutatják be az elkészült műveket a többieknek?

Hát…ez egyszerűen zseniális volt! Véresen komolyan vették, óriási lelkesedéssel dolgoztak a feladatok megoldásán, százszor annyi energiát feccöltek bele, mint amennyit egy intenzív két órai tanulással elérhettünk volna. Két biológia óra ment el erre, de megérte! Annyira jól sikerült, hogy R. néni megígérte nekik, ha továbbra is úgy működnek az óráin, mint ahogy eddig, akkor gyakran találhatják szembe magukat hasonló számonkéréssel. Így azért ki lehet bírni! Úgy beszéltek erről a dologról, mintha valami élvezetes szakköri foglalkozáson vettek volna részt. Élménypedagógia? Mindegy minek becézzük, a lényeg, hogy műűűűűűűűűűűűűűködik!!!!! És nem is akárhogy! Várják a hasonló lehetőséget kémiából is. Várják! A témazárót! Nóóóóóóóóóóóóómális????? Hihetetlen, de igaz!

Már a múlt héten kellett volna, de a szerdai ügy miatt elhalasztódott a dolog. E hét csütörtökre került a Szépművészeti Múzeumba tervezett múzeumi foglalkozás és az ahhoz kapcsolódó kézműveskedés. Csak a csoport felét érintette, közös program volt a nyolcadikkal. Annak, hogy rendesen viselkedtek, nincs hírértéke, szerencsére. Mert ez nálunk természetes. De a visszaérkezés időpontja, útvonala megegyezett nyolcadikosokat és O-t ért támadás idejével és helyszínével. Fontos pillanat volt, mert nem tudtuk, hogy fogják ezt megélni. Igaz, nem hívtuk fel erre a figyelüket, de azért mi tudtuk, hogy ennek mekkora jelentősége van a lelkük gyógyulása szempontjából. És amikor visszaértek, már bent voltak az épületben, akkor tudatosult bennük, hogy ugyanott és ugyanakkor voltak, de nem történt semmi. Mert miért is történt volna?

Kicsit lazára vettük a tegnapi tanulószobát, lévén a fél csoport házon kívül múlatta az időt. Konkrétan elnapoltuk a tanulást (a kollégák tudtával és beleegyezésével). Engedtük őket szabadon játszani. Pillanatokon belül három csoport alakult a fiúkból: ketten Monopoly-t játszottak, ketten csocsóztak, kettő leült rajzolni. (A lányok halkan csacsogtak.) Arra lettem figyelmes, hogy a csocsózó fiúk beültek a társasjátékba, a rajzolók csocsózni kezdtek, a társasozók pedig beszélgettek. Majd újra csere. Vetésforgó-szerűen megoldották, hogy mindenki társasozzon és csocsózzon is úgy, hogy ezzel senkit ne zavarjanak. És mindezt szinte hang nélkül. Ilyenkor tudok ám olvadozni! Az a tócsa a szék alatt, az vagyok én!