MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

26. Tiszteld a „másságot” is! És a pszihomókusoktól ments meg Uram minket!

2015. május 15.

Hétfő. N-nek nem sikerült beérkezni. Végül is, múlt héten három napot bent töltött. Nem kocsma ez, hogy egész héten itt legyen. Ennyit arról a szegény gyerekről, aki fűt, fát, virágot, csillagokat ígért múlt hét kedden. Szégyen és gyalázat, de nekünk valahogy nem is hiányzik. Nyilván ez is az én gonoszságom következménye, de emiatt sem dőlök a kardomba.

Ebédnél érkezik O. tesója: Dugjam el O-t, mert itt van anya, készül a szülinapi meglepi. (Szerdára terveztük, mert a csütörtökön esedékes szülinapon az Állatkertben leszünk.) Mi vaaaaaaaaaan????? Tüntessem el negyed órára legalább, mert anya már az osztályban garázdálkodik. Öööööö….jó. Elindulunk a terem felé. Mondom O-nak, ő ne menjen sehova, mert dolgunk van. Szabálykövető, szófogadó, jól nevelt leányka, tehát vár. Felkapom a pénztárcám, megyünk vásárolni. Kérdezi, hogy mit veszünk. Jó kérdés, fogalmam sincs, de ez az ürügy volt a legkézenfekvőbb. Elkezdek másról beszélni, közben „kattog” az agyam helyén úszkáló zselészerű anyag. Kilépünk a kapun, az autójuk a sulival szemben áll. Na, már csak ez hiányzott! Valami szellemesnek gondolt megjegyzéssel szórakoztatom, miközben lökdösöm szegényt az iskola háta mögött lévő kisbolt felé. Miért nem a Lilába megyünk? Nincs lila hagymájuk, mondom minden meggyőződés nélkül. A suli háta mögötti bolt még annyit sem tud, mint a Lila. Szinte tök üres. Se kenyér, se lila hagyma. Hűűűűűűűűűha!!!! Nézek ki a fejemből, amikor rám kacsint néhány üveg lekvár. Yeeeesssss!!!! Akkor lekváros kenyér lesz uzsonnára, mert a banántól falnak mennek. Veszünk két üveggel, de nincs kenyerük. Jó, akkor megyünk a Lilába. Hülyéknek van szerencséje! Tényleg nincs semmilyen hagyma. Ezt most megúsztam! Viszont van isteni finom, friss kenyér. Magunkhoz szólítunk kettőt, mehetünk. O. dünnyög, hogy anya behozta a tesót, de őt nem is kereste. Vicces, mert ha minden család csak 20%-ban úgy működne, mint O-éké, akkor bezárhatnánk a bazárt.

Belépünk a terembe, O. meglátja a tortát. Elmosolyodik, örül. De hol van anya? Anya ül a padban, csak takarásban. Végre észreveszi. Ugrál mint egy ovis, ölelgeti az anyut, párás a szeme. Már megint nagy a por???? A táblán a köszöntés, kezdődik az amúgy is diétás ebéd folytatása. (Piskóta csokiöntettel volt az egészséges életmódra szoktatás jegyében elővezetett étek.) Ezt le kell nyomni valamivel. Van választék! Fekete erdő, puncs, Esterházy, mákos-marcipános. Jaj, csak éhen ne haljanak a kis drágák! Némi duzzogás után azért csak lecsúszik az összes. (Kiderül, hogy O. jelezte otthon: kedden, szerdán rengeteg lecke lesz, csütörtök, péntek külső program, nem tudunk ünnepelni. Anya mondta, oké, akkor a családdal szombaton. Mondom, hogy O. szófogadó, szabálykövető gyerek.) Jó, akkor most, hogy degeszre zabáltuk magunkat mindenféle szénhidrát-, cukor- és egyéb károsanyag-mentes édességgel, irány a Kós. Nem, nem tanulni, csak jó levegőn lenni egy kicsit. Négyre érünk vissza, kezdeni kéne a tanszobát. Igazgató bácsi ismét figyel. Háááááát, ma mi késünk a kezdéssel öt percet. Annyira persze nem izgat, de van némi lelkiismeret-furdalásom, mert én magam sem tűröm a késést. Mindegy, ez ma így sikerült. Tanszoba simán abszolválva, annyira, hogy amíg a kis tündérkék küzdenek a befogadásra kijelölt anyaggal, addig én gyártom a lekváros kenyérkéket. Muszáj volt, mert éhhalálra voltak ítélve szegények. A két tanszoba között elpusztítják még a morzsákat is, talán ma sem halnak éhen.

Ha kedd, akkor N. Ééééééééééééééééééés…most nem. Mert megint nincs bent. Liliomok készülnek, már van vagy 50 darab. Már csak kb. 950-et kell csinálni. Mi az nekünk! Amúgy dögunalom. Olyan, amire vágynék. Mondjuk nem egy évben egyszer.

Egyes (Szűcs Édua rajza) Már majdnem elhittem, hogy ez a hét a kedvemre valóan alakul. Ember tervez, remél… Őrültek háza, jön a vihar. És a hetedik sincs a topon. Mondjuk, nekik is lehet rossz napjuk, de a kollégák azért megjegyzik: még a hetedik is. Tényleg nagyon hülyék. K. biológia órán jelenkezik, felelni szeretne. Hülyére tanulta magát kedden, tehát rendben. R. néni engedi. Mire K. közli, hogy nem tud semmit, inkább mégse. R. néni felajánlja, ha már kérte, próbálja meg, ellenkező esetben beírja az egyest. Mire K. kinyomja magából: csak nyugodtan, mert egyébként csak időhúzásra játszott. Nóóóóóóóóóóóóóóóóórmális????? Egyes teljes joggal bekönyvelve. K. nem érti, mi volt ezzel a baj. Megmagyarázni nem lehet, mert mint gyermekotthon-lakó, tudja, következmény nincs, nyugodtan kezelheti bárki idegeit. Jól indul!

Pszihomókus szokása szerint bolygó hollandiként bolyong a tanári szoba és a folyosó között. Beszél, de senki nem figyel rá, mert már tudjuk, hogy magával kommunikál. Azután nekem mondja, hogy három gyerekre is vadászik, de tudja, hogy R. házon kívül. Akkor viszi A-t és E-t. Már 1000-szer megmondtam, hogy tőlem egyszerre csak egy gyereket vihet. És soha nem tanítási óráról, valamint a tanszobáról sem. Négy óra, becsöngetnek tanszobára. E. és A. köddé vált. Hol vannak? Hát D. néninél. Bekopogok, benyitok. A. a fotelben ül, beszélgetnek, E. ül a számítógép előtt és fészbukol. Elborult az agyam. Tudom, hogy nem a gyerek előtt, de már ez sem érdekel. Ordítok, hogy megmondtam: egyszerre csak egy, szigorúan szabadidőben, fészbukmentesen. Szegény E-t kizavarom, D. nénire és A-ra rávágom az ajtót. Őrjöngök. Nem kell valamelyik suliban főállású pszihomókus? Már nem először ajánlom fel. Tőlem vihetik!!!! E. szakvéleménye amúgy is egy gyöngyszem. „Rendezett, korának megfelelő …… LÉNY.” Aztán: Ilyen-olyan mérés alapján PÉTER….. Vagy: általánosan megállapítható, hogy képességei a HATÁRÖVEZETBEN vannak, ezért MEGFELEL az ENYHE FOKÚ BTM-ből a tanulási nehézséggel küzdő besorolásnak. És még tovább: ilyen-olyan fejlesztés, több felkészülési idő, a buktatás lehetőség szerinti elkerülése…. Felhívják a figyelmünket, hogy a kora miatt ez az utolsó vizsgálat volt és a megállapításokat, javaslatokat az ÉRETTSÉGI VIZSGA alkalmával is figyelembe kell venni. Édes Istenem!!!!!! Fuldoklok a röhögéstől. Lehet, hogy sírnom kéne inkább, de már nem tudok. E. amúgy már tavaly ilyenkor elérte a teljesítőképessége határát, rohamosan romlik a teljesítménye, réges-rég feladta. Így aztán semmit nem csinál sem az órákon, sem a tanszobán. És rángatja a vállát, hogy ő úgyse bukik. Pedig de! Tantárgyi felmentése nincs, a buktatás elkerülése pedig javaslat és nem előírás. Valamit azért csak kéne csinálnia a kettesért. Pl. úgy tenni, mintha érdekelné, némi erőfeszítést mutatni. De nem. Juszt se nem! E. néni simán meghúzza földrajzból. A pótvizsgára pedig leckét ad. Hetedikben a tanult országok és fővárosok felsorolása, zászlóik lerajzolása. Ha ezt nem csinálja meg, annyi neki. Ha megcsinálja, akkor jöhet maga a pótvizsga. Háááát…

Csütörtök. Ötödik órában ebéd, aztán rohanás az Állatkertbe. Minden évben kétszer „megnyerjük”, mert ingyen tudunk bemenni. Szegény kis tündérkék már iszonyúan unják, de nem baj. Menni kell, mese nincs. Megyünk. A nyolcadikkal. Megérkezünk, várni kell egy keveset. Érkezik az előadó, üdvözli a gyerekeket, amikor felvillan két mobil képernyője. Szólok, nyomják ki a telefonok ’szemét’. (Aki ismer, az tudja, ez pontosan azt jelenti, hogy ki kell kapcsolni. Nem a képernyőt, a készüléket.) Telefonok 2 másodperc alatt eltűnnek a megfelelő zsebekben. Mondom nékik, ki kéne kapcsolni. Megtörtént. Akkor ide vele! Persze mindkettő „él”. Kinyomom, elteszem. Előadást túléljük, szabadon engedjük őket egy órácskára. Hazafelé K. nem bír magával. És a telefonjával sem. Menetközben, az úttest kellős közepén megáll, mert valamit feltétlenül meg kell szemlélni az eszközön. Elkérem a telefonját. Kinyomom a szemét (a telefonnak). Mivel hazajárós (gyermekotthon lakója), érkezik hatkor, hogy elkérje a telefont. Nem adom. Majd holnap. Halálosan megsértődve megy el. Nem érdekel. És az sem, hogy a gyermekvédelmi gyám felhívta a figyelmemet: még 5 percre sem vehetem el, mert az a gyerek személyes tulajdona. Inkább vállalom, hogy nem először és nyilván nem is utoljára kell a szőnyeg szélén állnom, de a gyerekért én felelek. Este hatig biztosan. És nem a gyám. Azt remélem, megtanulja, hogy az úttest a járműveknek épült, a fontos és halaszthatatlan ügyeket a gyalogosnak a járdán kell intéznie. Amúgy szokás szerint normálisan viselkedtek, nem kellett szégyenkeznünk. Így persze nem mentünk be egyenesen a suliba, mert megbotlottunk Koller bácsiban. Ha már így esett, fagyiztunk egy jót. Mert fagyizni jó! És mert megérdemlik.

Végre péntek! Ma megyünk a Margitszigetre. A Kézenfogva Alapítvány rendezvénye, idén élőcsocsó rekordkísérlettel súlyosbítva. Csak remélni merem, hogy nem szakad ránk az ég. Tegnap is megúsztuk, ma se legyen másképp.

Három óra megtartva, a negyedikben takarmányozás, mert az éhenhalás küszöbén vannak. 😀 Míg tele a szájuk, tartok egy utolsó eligazítást. Mire számíthatnak, mit várok tőlük. Pl. azt, hogy ne tegyenek megjegyzéseket, ne bámuljanak meg senkit csak azért, mert kisebb-nagyobb mértékben „más”. Gondoljanak bele, mit szólnának ők fordított esetben. Gondoljanak bele, hogy bármelyikünket érhet baleset, megbetegedhetünk, aminek a következménye lehet látásvesztés, végtagvesztés, bármi. A tesók között van hallókészülékes, enyhe, illetve középsúlyos értelmileg akadályozott, tehát találkoznak nap mint nap fogyatékkal élővel. Indulunk. Csepereg az eső, de nem túl vészes. Mire odaérünk, már nem is esik. Borult az ég, de nincs hideg. Nem dühöng a tömeg, sokan megijedhettek a beígért időtől. Kár, de legalább kényelmesen elférünk. ☺ Látszik, hogy milyen „fontos” a fogyatékkal élők ügye. A Margitszigeti Atlétikai Centrum egy ilyen rendezvényen lezárva tartja a lelátók mögötti mosdókat. De van helyette egy(!!!) mobil WC (pontosabban én csak egyet láttam, de nem volt akkora tömeg, hogy takarásban legyen a többi), valamint egy épületben lévő mosdó. Az igazán elhanyagolható apróság, hogy vagy 10-12 lépcsőfokon kell le-felküzdenie magát annak, aki használni szeretné. Javaslat egy új extrém sportra: kerekes székes lépcsőzés. ☹ (Lehet, hogy igazságtalan vagyok? Van egy akadálymentesített bejárat is valahol. Lehet, hogy ott van akadálymentesített mosdó? Félek, hogy nincs.) Most, hogy jó szokásomhoz híven kifanyalogtam magam, büszkén számolhatok be arról, hogy a kisdedek igen jól érezték magukat. Vakpingpong, kerekes székes tekerés a futópályán, vaktandem, segítő kutyák és az élőcsocsó. Hát az valami brutááááááááál!!!!!! Tessenek elképzelni egy majálison használt ugrálóvár alsó részét. Egy magas, felfújt keret, két kapu. A keretben mozgatható rudak. A rudakon pánt a kezeknek, mert azt semmilyen formában nem használhatják. Négy ilyen sor van, a két csapat felváltva áll (ld. csocsóasztal felépítése). Egy sorban 3, illetve 4 játékos. Füves pálya. Tessék elképzelni, ha nedves! A kapuban kerekes székben ül a kapus. Egyszerre kell mozogni, mert különben esély sincs a labda elérésére. Esnek, kelnek az eljén. Aztán belejönnek. R. a második másodpercben telibe találja a kapufát. A saját kapuja előtt áll, tehát nem kis teljesítmény. Meg is tapsolják. M. gyorsan leteszi a névjegyét, bombagólt lő! Mindenki talált magának olyan tevékenységet, ami lekötötte, amit szívesen csinált. Kosarazni is lehetett, de az idén nem kötötték le a gyerekek egyik kezét, pedig úgy lett volna az igazi! Szuper volt még úgy is, hogy kétségbeejtően kevesen voltunk.

Amit megállapítottam: kötelezővé tenném minden iskolának, hogy delegáljon néhány gyereket minden ilyen programra. Szórakozva tanulhatnák meg a másság tiszteletét. Sokat tanulhatnának a fogyatékkal élőkről, a fogyatékkal élőktől.

A politikusokat kötelezném, hogy eltöltsenek egy-egy hónapot „vakon”, „siketen”, kerekes székben, „félkarral”. Szerintem villámgyorsan megoldanák az akadálymentesítést, talán átéreznék, milyen nehéz így élni. És még azt is el tudom képzelni, hogy állami szinten támogatnák a megváltozott munkaképességűek számára a ténylegesen elfogadható lehetőségek megteremtését. Egy normális országban pedig tán nem kéne ilyen eszközökkel kikényszeríteni. Szóval, jó, hogy a Kézenfogva Alapítvány csinálja, de sokkal több hasonló rendezvényre lenne szükség. Nyilván ez is súlyos összegbe került, de muszáj csinálni, mert még mindig nem hallják elegen a hangjukat, nem érzékelik elegen a kilátástalan helyzetet és egyáltalán: a mezei átlagpolgárt nem érdekli, mert szerencséjére nem érintett. Az „állam” pedig mintha minden iránt érzéketlen lenne. Miért pont a fogyatékkal élők problémájával foglalkozna?

De a hetedikes kisdedek hozták a kötelezőt! Szokás szerint. És még jól is érezték magukat! Megint erősítetük bennük a másság elfogadását, a tiszteletet, a tolerancia szintjük is nőtt talán újra kicsinkét. Kell ennél több?