PSZICHOháttér

15. Kreativitás és érdekek

Kreativitás – a bizonytalan helyzetek toleranciája

A kreativitás az a nehezen megragadható pillanat, amikor a korábban össze nem illő elemek között kapcsolat alakul ki, és új megoldás születik.

A kreatív megoldás jellemzője, hogy összekapcsolja az összekapcsolhatatlannak látszót, olyasmit hoz létre, ami még nem volt: „kreál”, alkot. A kreatív személy nem kapaszkodik görcsösen a biztos, már meglévő tudásba, el tud térni bejárt utaktól, és ha kell, elviseli azt a feszültséget, amelyet az újdonság és az össze nem illés okoz.

Az összeegyeztetéshez kell, hogy legyen mit összeegyeztetni, vagyis tudás és gondolkodás útján minél tisztábbá kell tenni a terepet. Így jobban látszanak a lehetséges kapcsolódási pontok. Nem véletlen, hogy az intelligencia és a kreativitás tesztek eredményei rendre korrelálnak, bár nem teljesen fedik egymást. A tudásra szükség van ahhoz, hogy az ember minél messzebb jusson a gondolkodásban. Ami pedig más, az a kis többlet, a feszültség elviselése, a bizonytalanba történő ugrásra szánt energia. Amikor valaki képes nem csupán az addig kitaposott utat követni, hanem arról letérve új utakra lépni, akkor nem csak a már meglévő tudását növeli, hanem új tudást alkot.

A kreativitás még mindig a leginkább lila ködösnek tartott művészet és az elérhetetlennek látszó tudományos-feltalálók privilégiumaként lebeg a legtöbb ember szeme előtt. Pedig a kreativitás a mindennapi sikeres megküzdés alapeleme.

Érdekek és észlelés

Aki hosszútávon szeretne sikeres lenni, annak érdemes tisztában lennie a „nyer-nyer” és a „zéróösszegű játszma” fogalmával.

A „nyer/nyer játszma” esetén mindegyik fél nyer, a mindenki számára előnyös új megoldásokat az teszi lehetővé, hogy elérésük érdekében, első lépésként mindegyik fél áldozatot hoz.

A „zéróösszegű játszma” lényege: az egyik nyer, a másik veszít, vagyis egymás elől kell elhappolni a zsákmányt.

Az, hogy egy megoldás zéróösszegű vagy nyer/nyer lesz-e, azt nem annyira az adott szituáció, hanem inkább a résztvevők helyzetészlelése határozza meg. Ez az észlelés viszont a korábbi tapasztalatoktól és az így kialakult belső indíttatástól, valamint az aktuális lelki állapottól függ.

Azok számára, akik szocializációjuk során megszokták, hogy az erősebb pozícióban lévők mások érdekeit figyelmen kívül hagyva, a saját érdekeik szerint határozzák meg helyzeteket, ez a megoldás a természetes. Megtanulták, hogy nincs kegyelem, a két követendő viselkedésforma, a taposs vagy a húzzad meg magad. (Ilyen közeg például az a fajta oktatás is, amelyik a gyerekek sajátosságait figyelmen kívül hagyja.)

Az ilyen közegben sok a vesztes, tehát a többség nagy valószínűséggel vesztesként kezdi meg a pályafutását, és nyerni csak akkor fog, ha nála gyengébbel találkozik. Vesztesnek lenni pedig nagyon rossz, ezért az ilyen indíttatás eleve a gyengébbek lenyomására irányul.

A versengésben győztesként kikerülők érdeke, hogy minden helyzetet zéróösszegűvé tegyenek, és folyamatos legyen a küzdelem. A veszteseknek pedig nem lesz bátorságuk ahhoz, hogy felvállalják a nyitottság és megosztás kockázatát, ami a nyer/nyer helyzet esetén elkerülhetetlen.

Az érdekegyeztetés kockázat és nyereség

A megosztás, az együttműködés, a partneri helyzetek jelentős kockázattal járnak, viszont, ilyenkor garantáltan új megoldások születnek. Az együttműködés során mérlegelni kell, hogy miképpen lehet a résztvevők érdekeit, illetve megoldási útjait összeegyeztetni. Jellegzetesen kreatív sémáról van szó: összeegyeztetni az összeegyeztethetetlennek látszókat.

A helyzet bizonytalanságát fokozza, hogy a sikerhez szükség van a felek nyitottságára, az információk megosztására, hiszen csak az igények és lehetőségek ismeretében lehet egyeztetni, együttműködni. A nyitottsággal viszont védtelenebbé, kihasználhatóbbá válhatunk.

Nagy kockázatot jelent továbbá lemondani a megszokottról, és bármi újat elfogadni, befogadni, vagyis képessé válni a megszokottak megkérdőjelezésére, és közben megőrizni belőle a lényeges, nem feladandó elemeket. Ezért bármilyen ígéretes és vonzó, hosszútávon a partneri kapcsolat nem igazán népszerű.

Sokkal biztosabbnak tűnik megoldatlanul hagyni a problémát, illetve ráerőltetni másokra a saját, megszokott megoldást. Saját térfélen, ismert terepen könnyen maradhat az ember nyerőpozícióban. Ez esetben mindenképpen lesznek vesztesek: a balekok, akik ezt az utat lehetővé teszik.

Akadnak természetesen olyanok is, akik nem vállalják sem a problémamegoldás kockázatát, sem a nyílt tarolást, és sunyi módon becsapnak mindenkit, járják a pávatáncot: egyet ide, egyet oda.

Aki mást mond itt és mást ott, sőt, mást tesz, mint amit mond, rövidtávon nagyon könnyen nyertes lehet, mert mindenki más úgy lesz vesztes, hogy nem is érti, mi történik körülötte. Az alamusziság igen népszerű viselkedési forma, különösen a zavaros, homályos, sötét közegben sikeres.

Az ábra kísértetiesen hasonlít a személyes hatékonyság esetén felrajzolt „I am OK, you are OK” ábrára¹. A hasonlóság nem véletlen, mert a személyes hatékonyság esetében érvényes mechanizmusoknak egyik alkotó eleme a problémahelyzetek kezelése.

A probléma szó egészen pontosan feladatot jelent, így a problémamegoldást minden feladat megoldásán keresztül gyakorolhatjuk.

A nevelés felkészít a megküzdésre – de milyenre?

A fenti sémák alapján könnyen adódik az eredmény: a kudarcban, szorongásban és tudatlanságban tartott gyerekből alkalmazkodó, a feladatokat hárító, alamuszi és/vagy agresszív felnőtt lesz, akinek sem képessége sem bátorsága nem lesz kiállni önmagért és/vagy másokért. Egy a gyerekek számára nem megfelelő oktatási rendszer egész nemzedékek lelki fejlődését gátolhatja meg.

A nevelésnek meghatározó szerepe van abban, hogy a gyerek vajon megtanulja-e az érdekek összeegyeztetését, vagy az újtól való félelem, az elutasítás lesz az alapviszonyulása a világhoz.

A 20. század végén már erősen terjedő együttműködésre építő tanulási módszerek nem csupán az egyre kevésbé hatékony frontális módszerek felváltására való igényt jelzik. A csoportfeladatok, a kooperációs technikák, a problémaalapú oktatás és a sokféleség értékként való kezelésére irányuló eljárások a megosztáshoz szükséges bátorságot erősítik és gyakoroltatják, miközben a kreatív gondolkodást is fejlesztik.

Az emberiség eljutott arra a fejlődési szintre, amikor már nem lehet felosztani az életteret, amikor megosztásra van szükség. Ez pedig a korábban megszokott egyirányú úton nem oldható meg.

A nyer/nyer felállás a kölcsönösen előnyös együttműködéshez vezet, és így új lehetőségeket nyit. Ha nem legyőzni, hanem győzni tanulunk, akkor lehet mindenki győztes. Ehhez azonban a mentális energiákat a problémamegoldáshoz szükséges erőfeszítésekre kell irányítani.

„Imagine”

Ha a háború és gyűlölet helyett az emberi alkotó erőre építünk, mindenki nyertes lehet. Nem kell félteni az életteret másoktól, nem kell a „zéróösszegű játszmát játszani”, és folyton azzal foglalkozni, hogy ki a jobb, ki az erősebb, ki az „alfa hím”. Lehet az állati léten túlmutató szellemi megoldásokat keresni, és a „nyer/nyer” helyzetekre irányulni.

Az életteret sokféleképpen lehet növelni, nem csak mások rovására. Meg lehet például hódítani a világűrt, és van sokféle megoldás, amelyet a bátor és nyitott alkotóelme képes létrehozni.

A II. világháború is elkerülhető lett volna, ha az emberek az alkotást és együttműködést, nem pedig a gyűlölködést és pusztítást választják. Az 1930-as években Atlantrópa² terve is ott volt a német mérnökök kezében, nem csak a szokásos fegyverkezési irányba mutató rakéta tervek.

Sajnos a győztesek akkor a rakéta terveket szerezték meg, és nem foglalkoztak Atlantrópával. Azóta azonban már sokat tapasztaltunk, jót és rosszat egyaránt, és egyre többen képesek új megoldásokat is elképzelni.

John Lennon-nal pisztolylövések végeztek alkotó korszakának derekán.

¹Ld. a sorozat 6. részét: Magabiztosság = bizalom és önbizalom

²http://falanszter.blog.hu/2013/08/09/atlantropa_a_nemetek_mesterseges_kontinense