PSZICHOháttér

31. A szabadság az, hogy önmagad lehessél bárki engedélye nélkül

Mindenkinek megvan a világban a helye, a feladata és a szabadsága, hogy ezt betöltse. Ideális esetben a szociális környezet arra tanít, hogy senki se léphessen bele mások szabadságába, és a feladatát a maga helyén töltse be, vagyis éljen a saját szabadságával. Mindenkinek azt a feladatot és helyet kell megtalálnia az identitásfejlődése során, ami által az együttműködésben be tudja tölteni a szerepét.

Zavar akkor keletkezik, ha a társas közeg nem kontrollálja a határátlépést, s ha valaki korlátozhatja más vagy mások szabadságát azért, hogy önmagának előnyöket szerezzen, pl. nagyobb biztonságot, több forrást – és mindezt mások rovására.

A szabadság értelmezése

A szabadság gyakran félreértelmezett fogalom, ezért szükséges tisztázni, hogy mi nem a szabadság. A szabadság nem szabadosság, nem mások irányítása, hanem önirányítás.

A szabadság az önkifejezés, az önállóság, az önálló döntés, a választás lehetősége, amely az egyéni utakat tiszteletben tartja. Akkor lehet szabad valaki, ha képes az önkontrollra, és addig szabad, amíg önrendelkezése van. Amíg más nem korlátozza őt, illetve ő maga sem gátol másokat saját szabadságuk gyakorlásában.

Az egyéni szabadsághoz tartozik az is, hogy feladjuk az irányítást, és hagyjuk történni, aminek történnie kell. Ez azonban nem ugyanaz, mint amikor feladjuk a szabadságot, és átadjuk másoknak érzéseink, gondolataink és cselekedeteink kontrollját. A „let it be”, „hadd legyen” tudatos döntés, nem külső ráhatás eredménye, nem alárendelődés mások akaratának. A kontroll tudatos elengedése az a ritka állapot, amikor érezzük, hogy minden összeáll, magasabb erők szárnyán utazhatunk. Kicsit hasonló a kisgyerekkori végtelenül boldogságos állapothoz, amikor a külső erők elrendeznek számunkra mindent, és nekünk csak birtokba kell vennünk a helyzetet.

Azok, akik kisgyerekként tehetetlennek érezték magukat az elnyomó külső kontroll miatt, felnőttként másokat igyekeznek majd kontrollálni. Aki nem élhette meg gyerekkorában az erőt adó szabadságot, az egész életében küzdeni fog, félni fog a szabadságtól, miközben nagyon is áhítja. Folyamatosan elveszi mások szabadságát, de a sajátját nem tudja elérni, hiszen a szabadságot önmagunkból, belülről nyerjük.

Ezért mások szabadságtól történő megfosztásával senki nem nyerhet magának szabadságot. Ennek ellenére az emberek a végtelenségig képesek mások szabadságára törni, mivel nem értik meg, hogy a szabadság nem másoktól megszerezhető tulajdon, hanem olyan érzés, amelyért belső lelki erőnk mozgósításával kell megdolgozni. A szabadság az önrendelkezés bátorsága, a lemondás vagy a küzdelem és ezek következményeinek felvállalása.

A Megfélemlítő, a Vallató, az Elzárkózó és a „Szegény én”

A külső kontrollnak sokféle formája és álruhája létezik, és ezek a mások feletti hatalom megszerzésének, valamint gyakran a nevelésnek is eszközei. Egyesek egy bizonyos, mások többféle eljárást is bevetnek annak érdekében, hogy megszerezzék a kontrollt a többiek gondolatai és cselekedetei felett.

A legjobban azonosítható típus a Megfélemlítő, aki erővel vagy az erővel való fenyegetéssel éri el, hogy a kívánságainak eleget tegyenek. A Vallató megkérdőjelezi és kritizálja, minősíti a másik viselkedését, és ezzel az illetőt elbizonytalanítja, befolyása alá vonja. Mindez a nevelésben bevett eljárás, de gyakori a vezetői, vagy egyéb hierarchikus természetű kapcsolatokban is.

Az említetteken túl léteznek mások kontrollálásának rejtettebb formái is. Az Elzárkózó a háttérben marad, távol tartja magát az eseményektől, és ezzel elkerüli a felelősséget. Hagyja, hogy mások tegyék meg azt, amit neki kellene megtennie. A „Szegény én” folyton sopánkodik, panaszkodik önnön elesettsége és problémái miatt, amelyeket persze mások okoztak. Ezzel lelkifurdalást kelt, és így eléri, hogy a többiek körülötte ugráljanak. A manipulációk következtében mások is elbizonytalanodhatnak, és a belső kontrolljuk szinte észrevétlenül foszlik semmivé.

A bántalmazó, büntető, fenyegetőző, megalázó nevelő saját frusztrációit adja át a gyereknek, tehát nem nevel. A bizonytalanságba és lelkifurdalásba taszító manipulációk nem valódi pedagógiai eszközök, csupán a neurotikus lélek kivetülései. A félelem, amelyet kicsi gyerekkorban ültetnek belénk, egész életünkben rabbá tehet, és az ember félelmével másokat is megmérgezhet. Különösen a gyerekekre hat ez a méreg. Ők ugyanis szabadnak születtek, így eleve nyitottak, és egyúttal kiszolgáltatottak is a környezetből jövő hatásoknak, üzeneteknek.

„Ami nem inged, ne vedd magadra”

A kontrollálló eljárások nemzedékről nemzedékre továbbadódnak, felnőttként is ezek határozzák meg a szabadsághoz való viszonyt, és megteremtik a táptalajt mások nyílt vagy rejtett kontrollálására épülő emberi kapcsolatok, egy szervilis társadalom számára.

A fenti kontrollszerző módszerek jól jelzik, hogy mi a legfontosabb alapelve a szabadság megőrzésének. Röviden: „ami nem inged, ne vedd magadra”. Ha belátjuk, hogy a szabadságunk korlátozására irányuló megnyilvánulások nem rólunk, hanem a minket kontrollálni akaróról szólnak, akkor szabadok maradhatunk.

Az erőszak vagy fenyegetés hatására – ha nem tudjuk elkerülni, nem tudunk tőle elmenekülni – olykor meg kell tenni, amit kívánnak tőlünk, de a gondolataink így is szabadok maradhatnak. A legtöbb esetben meg tudjuk őrizni a szabadságunkat olyan módon, hogy átgondoljuk: miben áll a saját felelősségünk, mi az, amit meg kell tennünk azért, mert fontosnak tartjuk, és mihez nincs közünk.

Szabadságunk korlátozására gyakran mi magunk adunk engedélyt, amikor a belső kontroll érzet hiányában, bizonytalanságunkban elfogadjuk a külső kontrollt. Ebből következik, hogy a gyerekek biztonságérzetének erősítése, szabadságra és felelősségvállalásra nevelésük a szabad társadalom megalapozásának egyik alapköve.

Csak tiszta szabályokra épülhet szabadság

A kisgyerek nevelését a felnőttek még mindig kontrollálni akarják ahelyett, hogy átengednék az irányítást, és tiszta szabályokkal segítenék a gyereket saját keretei kiépítésében. A szabályok azért nélkülözhetetlenek, mert segítenek eligazodni. Nélkülük senki sem képes önmagát irányítani, mert összezavarodik, folyamatosan hibázik, és kiszolgáltatottá válik. A szabályok átadása olyan folyamat, amelynek során a gyerek gyakorolhat, és olyan mintákat találhat, amelyeket beépíthet saját viselkedésébe.

Nehezen kopik ki a pedagógiából a tehetetlen, megszabályozandó kisgyerek képe, pedig már számos pedagógiai kísérletben kiderült, hogy a gyerekek nem civilizálandó vadak, tudatlan kis állatkák. Tanulásra, fejlődésre és együttműködésre nyitott idegrendszerrel születünk, és kisgyerek korunkban ezekre mindannyian motiváltak vagyunk. A felnőtteknek nem kellene egyebet tenniük, mint megmutatni a gyerekeknek a megfelelő viselkedési mintákat, az adott kultúra elvárásait, és lehetőséget adni ezek birtokba vételére.

A szabadság szempontjából ártalmas a másik véglet is: amikor a felnőttek nem szabnak korlátokat, teljesen átengedik az irányítást a gyereknek, aki szabályok híján szétesik. Aki mások életét irányítja, annak felelősséget is kell vállalnia, erre pedig egy gyerek, aki a szabályok ismerete nélkül még önmagát sem tudja kontrollálni, nem lehet képes. Tragikus látni igen fiatalon megnyomorított lélekkel az ilyen kis despotákat.

Az egyértelmű külső elvárások lehetőséget adnak az önálló eligazodáshoz, és a belső kontroll kiépüléséhez. A szabadságra nevelés során a szellemi és erkölcsi erőforrások biztosítására van szükség, hogy a gyerek képes legyen meggyőződéséből eredően jól cselekedni.

Ez a képesség leginkább a felnőttek mintája nyomán alakulhat ki. A szabad ember saját példájával nevel, amikor szabad akaratából tesz, illetve nem tesz meg valamit. Ez a minta fejti ki a legerősebb hatást a gyerekek szocializációjában. s ennek során különösen fontos, hogy megtapasztalhassa a felnőtt önkontrolját.

Belső szabályozással bíró szabad emberek könnyedén nevelnek szabaddá, a külső korlátozottság ebből a szempontból is hátrány. Kemény példa erre a gyerekek testi fenyítése. Az elcsattanó pofonok, verések nem csupán fizikai bántást jelentenek, hanem azzal is ártanak, hogy ilyenkor a felnőtt többnyire elveszti a fejét, és nem nyújt mintát az önkontroll gyakorlására.

A szabadság ízei

A szabadság belső érzés, és bármilyen körülmények között elérhető, ha tisztában vagyunk a határainkkal és lehetőségeinkkel. A „létezik-e szabad akarat?” kérdése vég nélküli filozófiai elmélkedésre ad lehetőséget. A gyakorlatban azonban a szabad akarat mindig az egyén észlelésén múlik. Szabad ember az, aki ellenáll mind mások kontrolljának, mind mások kontrollálásának. A lehetőségek szerinti legnagyobb terű önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez szükség van a helyzet reális felmérésre és a belső irányításra, amellyel az egyén saját lehetőségeit optimalizálja.

A szabadság tehát a saját helyzetünk feletti kontroll érzése. A tudományos kutatások már régen kimutatták, hogy akkor vagyunk igazán hatékonyak, ha úgy érezzük, hogy a történéseket irányítani tudjuk. A belső kontroll növeli az egyéni felelősséget, és így az egyéni kezdeményezés is erősebbé válik. Ennek ellenére a pedagógiai és sok egyéb „hatalom” is külső megerősítésekkel (jutalom-büntetés) igyekszik motiválni.

Ha a felelősség megoszlik, a tettrekészség is csökken. Többféle kísérleti helyzetben is kimutatták, hogy egy bajbajutottnak kisebb esélye van arra, hogy valaki a segítségére siessen akkor, ha sokan vannak jelen, mint amikor kevesebben. A tömegben mindenki a másikra vár: „valaki csak tesz valamit.” Csakhogy a tömegben nincsenek „valakik”. A tömegben könnyen elvész az egyéniség, elvész a szabad akarat, és így olyasmibe is belesodorhat minket az adott helyzet, amibe saját akaratunkból nem mennénk bele.

A gyerekek tömegben történő nevelése is azzal a veszéllyel jár, hogy tömegemberekké lesznek. A nagy létszámú osztályokban a tanuló egyénisége beleolvadhat egy homogén masszába. Amúgy sem természetes emberi közösség egy harmincfős kortárscsoport. A különböző életkorúak együttese nagyobb lehetőséget biztosít az egyéni fejlődésre és felelősségvállalásra. A sokféleséget hordozó közösségekben különféle minták jelennek meg, és így az egyénnek könnyebb a saját identitásának megfelelő viselkedéseket beépítenie.

A gyanús kreativitás

A szabadság lényege, hogy önmagunk lehetünk, ezért is a szabadság a kreativitás egyik alapja. Önmagunk felvállalásával, a megszokottal történő szakítással, az egyéni irányok választásával módunk van új utakat, új lehetőségeket találni. A kreatív ember kevésbé kontrollálható kívülről, hiszen saját erőforrásai vannak, önálló utakon jár. A kreativitás amúgy is nagyon gyanús entitás, mert a kreatív produktum – lényegéből fakadóan – nehezen minősíthető, kevéssé besorolható. A gyerekek minősítés által történő betörésére irányuló oktatási rendszerek nem is tudnak vele mit kezdeni.

A 20. század a menetelésről szólt. Az embereknek tömegekben történő mozgatása professzionális szintűvé vált, azonban ekkor is szükség volt olyanokra is, akik képesek új megoldásokat találni. Ezek a feltalálók, tudósok, művészek általában problémás emberek voltak, mivel az egyéni kezdeményezés szabadságot feltételez. A szabadság pedig önrendelkezéssel jár, és ez a fogalom nem tartozik a hatalom kedvencei közé.

A 21. században azonban az információ és tudás elérhetőbbé vált, egyre jobban megnyílt a világ, és egyre többen indulnak el az egyéni megoldások felé. Ez pedig mostanra merőben új helyzetet teremtett. Tudás=hatalom. Aki ennek a birtokában van, már nem kell, hogy féljen, hiszen az egyéni szabadság lehetősége jelentősen megnőtt. Nyitott kérdés azonban az, hogy így megnőtt hatalmát ki mire használja, és mit szólnak mindehhez az „uralkodók”.

A szabadság és a szabadidő kezelésének négy útja

Az uralkodó államnak a technikai fejlődéssel együtt járó, erősödő problémája a tömegek kordában tartása. A 21. századi technológiai robbanás, az információk elérhetősége okozta szabadságnövekedés, csak hab a tortán. Az emberi munka egyre nagyobb részének a kiváltásával a létfenntartás már nem feltétlenül tölti ki az emberek teljes idejét. Megjelent a szabadidő, vagyis növekedett a lehetőség a szabadságra, az önrendelkezésre. Kemény kihívást jelent a hatalom számára, hogy megnyílt a világ az egyéni utak előtt, valamit tehát kezdeni kell az emberek növekvő szabadságával.

A kultúrától függően különböző e feladvány megoldása, de a kulcs minden esetben az oktatás.

A kontroll nélküli szabadság esetén a tömegek alacsony színvonalú oktatást kapnak.. A hatalom birtokosai abban bíznak, hogy a tudatlanság gúzsba köt, és majd a vékony, jól képzett elitréteg fog irányítani. A tudatlan tömegek pedig nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, lézengenek, unatkoznak. Ez a szemlélet azért is elavult, mert ma már mindenki forrásokhoz juthat, és így képzetlenül, fél tudásokkal, frusztráltan akár agresszívá is válhat. Ez a látszat-szabadságosdi az anarchiához, majd sok esetben a diktatúra felé visz.

A másik végletet a totális diktatúra jelenti, amelyben bezárják vagy kivégzik azokat, akik nem állnak be a sorba. A szabadidő nem probléma, mert ez a szelekció eleve gátolja a kreatívok megjelenését. A diktatúrához kemény, uniformizált, drillszerű képzés jár, aminek eredményeképpen a legtöbb gyerek megtörik, és könnyen vezethető bábbá alakul. Az a kevés azonban, aki kibírja, kiemelkedő teljesítményekre képes, így akár a diktatúra fenntartásában is nagy szerepet kaphat. Ez az út sokak számára elfogadható, és ma is több helyen működik.

A szofisztikált diktatúrák felesleges munkákat végeztetnek az állampolgáraikkal, s így elérik, hogy a létfenntartásért folytatott küzdelem továbbra is az egész napjukat kitöltse. Az állandó stresszben az ember könnyen elveszíti a saját élete feletti irányítást, és így a szabadságát is. Az oktatás ennek megfelelően kevéssé hatékony és sok stresszel jár, feleslegesen köti le a gyerekek idejét, túlhajszolja őket. Ugyanakkor fenntart jobb oktatási lehetőségeket az uralkodó elit és klientúrája számára annak érdekében, hogy újratermelje önmagát. Persze ennek az útnak is többféle kimenete lehet, hiszen számos olyan ember akad, aki ellenáll a folyamatoknak, akinek nagy a szabadság igénye, és nem engedi magát felesleges munkával leterhelni. Ez a rendszer jó eséllyel a teljes diktatúrába fordul, ha nem választja a negyedik, a kreatív utat.

A kreatív út, a bátor demokráciáké, ahol a hatalmat az állampolgárok kordában tartják. Ezekben az országokban az oktatás általánosan magas szintű, a gyerekek igényeihez igazodik, és segít mindenkinek megtalálni azokat a tevékenységeket, amelyekkel az életét és a szabadidejét értelmesen, alkotó módon töltheti ki, megvalósíthatja önmagát.

Források:
Michael S. Gazzaniga (2011) Who´s in Charge? Free Will and the Science of the Brain. New York: Ecco.
James Redfield (1993) The Celestine Prophecy: An Adventure. Hingham, MA: Wheeler Publisher.

Gyarmathy Éva