PSZICHOháttér

6. Magabiztosság = bizalom és önbizalom

Az önmagam és mások felé irányuló kétféle érzés mátrixba rajzolva négyféle viselkedéstípust¹ azonosít:

A helyzetektől és az önészleléstől is függ, hogy mennyire gondolja magát az ember elfogadhatónak, vagyis hogy „rendben vagyok” vagy inkább „nem vagyok rendben” érzése van.

Senki sincsen mindig minden helyzetben csak az egyik mezőben. A helyzet és a korábbi tapasztalatok és képességek befolyásolják az észlelést.

Például: Amikor gyerekekkel vagyok, akkor tudom, mit kell tenni, szeretem a különleges helyzeteket, amiket okoznak. Azt gondolom, jó helyen vagyok, rendben vagyok. Amikor viszont egy nyomtatványt kell kitölteni, úgy érzem, hogy teljesen lefagyok, biztosan elrontom. Egyáltalán nem érzem, hogy rendben lennék. Mindez a korábbi tapasztalataimról is szól, arról, hogy korábban mennyire láttam magamat sikeresnek vagy kudarcosnak adott helyzetben.

Az egyes attitűdök az egyénre jellemző arányban határozzák meg a viselkedést, és a személyiség fontos részét képezik. Attól függően, ki mennyire tudja önmagát elfogadható, felelős lénynek tekinteni, és hasonlóan viszonyulni másokhoz, a személyes hatékonyság eltérő mértékű.

Személyes hatékonyság – asszertivitás

Az „self-assertion” magyarul magabiztosságot jelent, vagyis az asszertivitás arra a biztonságra épül, amit az önmagába és másokba vetett bizalom ad az embernek.

A személyes hatékonyság alapjai: reális önértékelés, gyengeségek elfogadása, erősségek ismerete. Így ugyanis az erősségeire támaszkodva a gyenge oldalakat kiválóan kompenzálhatja az ember, sőt fejlődésre is lehetősége van.

Például: Jó a zenei érzékem, szeretem a zenét, de nagyon rossz a finom mozgásom irányítása. Ha kedvem van, elkezdhetek zongorázni. Így a zene öröme és a kiváló zenei érzékem a mozgásom irányításának javulását segíti.

Az erős és gyenge pontok ismerete nagy biztonságot jelent. Előre borítékolni lehet, hogy minden támadás és veszély a gyenge ponton fog jelentkezni. Ha pedig ezt tapasztalja az ember, mozgósítani tudja erősségeit, amelyek kihúzzák a bajból.

Az önelfogadás és mások elfogadása nem csupán döntés kérdése. Megszületésétől kezdve gyűjti az ember a tapasztalatokat, amelyek az attitűdjeinek a hátterét képezik. Ha elég sokszor találja magát sikeresnek, és a külvilágtól elfogadást, sőt elismerést kap, nem lesz nehéz elfogadnia önmagát. Ráadásul az ilyen környezet valószínűleg igen kellemes, ezért az sem esik majd nehezére, hogy másokat is elfogadjon.

Egymást kiegészítő attitűdök: passzív és agresszív

Ha a környezet bántó, büntető, minősítő vagy folyton kudarcokba fut valaki, és a hozzá nem értését dörgölik az orra alá, akkor a magabiztosság helyett lelki pótlékokat épít ki magának. Attól függően, hogy milyen döntést hoz, különböző módon reagál, és eltérő lehet az attitűd, amellyel viszonyul a környezethez a bántalmazásokat megélt ember.

Általában értéktelennek érzi magát, aki nem élt meg elegendő elfogadást. A passzív attitűdöt mutató ember emellett másokat sokra tart. Gyakran úgy ítéli meg a helyzeteket, hogy azokban önmaga sikertelen lesz. Azt gondolja, hogy másoknak van igaza, így meg sem próbálja érdekeit képviselni. Felnőtten is gyerekként viselkedik, aki nem vállal felelősséget.

Még mielőtt konfliktus alakulna ki, megadja magát. Inkább nem kezd semmibe, nehogy újabb kudarccal szembesüljön. Lelkiismeret furdalása van, hogy teher mások számára. Nagyszerű partner az agresszív attitűdbe menekülők számára az így önfeladóan viselkedő egyén.

Az agresszív ember kiválónak szeretné látni magát, ezért másokat alulértékel. Úgy tesz, mintha nem lenne másokra szüksége, és azt reméli, nem látszik, mennyire nincs önbizalma.

Az agresszív viselkedés nem verekedős erőszakosság, hanem az alacsony önértékelés elfedésére kialakított látszólagos önbizalom, afféle túlkompenzálás. Gyakran éppen a gondoskodásban, a gyengéken való segítésben jelenik meg az agresszív attitűd. Olyan, mint aki mindenkit gyereknek akar látni, hogy maga erős „szülőként” jelenhessen meg.

Ha a segített személyt alávetett gyerek helyzetben tartja, akkor nem a személyes hatékonyság, hanem az önértékelés emelése a segítő célja. Ilyen esetben a segítő uralja a helyzetet, gyámolít, de mindezt csak akkor és úgy, ahogy ő megfelelőnek látja. Nem tekinti partnernek a segített személyt.

A mindent kontrollálni akaró felsőbbrendűséget érző ember minden bajért másokat okol, mert nem tudja elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy ő gyenge lehet vagy hibázhat. Ez ugyanis rögtön lerombolná a látszatból szőtt önelfogadását.

A manipulátor a legpusztítóbb attitűd, ezért ennek külön fejezetet szentelünk majd.

Gyarmathy Éva

¹Harris, Thomas A (1969) I`m OK, You`re OK. Harper & Row, New York.