MI – Egy ofő naplójából

7. Kis karácsony, nagy karácsony…2.0

2014. december 19.

A szünet előtti utolsó hét. Nem csak a hét, mi is az utolsókat rúgjuk. Muszáj lenne a karácsonyi műsort a tornateremben próbálni, mert rögtön szerda, és…

A szereplők közül „mindössze” hárman hiányoznak. Ez egy agyrém! A háromból az egyik az a nyolcadikos, aki a végén a szólót énekli. B-terv nincs, ő az egyetlen fiú, aki nem csak szeret, de tud is énekelni. Most jön, a „Térdre, imára!” sóhaj, mert egy szép kövér torokgyuszi ütötte ki. És ugye, ő énekel.

A másik két hiányzó majd érkezik, őket tudnánk pótolni, de nem szeretnénk. És láss csodát, este már egyikük a koleszban van! A másik majd kedden érkezik, mert az iskola nem kocsma, hogy egész nap (egész héten) ott legyen! Az ő családjában a tanulás, az iskola szitokszó, pedig egy nagyon értelmes, nyitott, aranyos gyerek. Ha bent van, minden rendben. Ha bent van…

Tehát, hétfőn egy próba „light”, kedden szintén. Délután és csak egy óra. Majd az osztálykarácsony, ami után egy hosszabb próba. Szintén „light”, mert nem teljes a csapat.

Akik nem próbálnak, azok termet rendeznek, fát díszítenek, előkészítik a terepet. Villámgyorsan végeznek, így mehetnek számtek szakkörre. Mi gyúrjuk a műsort. Négy órára fent vagyunk a teremben, kezdődhet a program. Idén kicsit kapkodós lesz, de nem tudunk mit tenni, zsúfolt a hét. Sokan is leszünk, mert mindenki bent van. A három „lízingelt” középiskolásom is. Ők is hozzánk tartoznak, tiszteletbeli hetedikesek. Az idén. Jövőre nyolcadikosokká avanzsálnak ők is. Kissé túlkorosak, de az enyémek!

Kellemes, halk karácsonyi zene szól, csak a fenyőfa fényei és a mécsesek világítanak. Nagy az izgalom! Azt persze tudják, kitől kapják az ajándékot, mert már vagy három hete kihúztuk a neveket. (A titoktartás nem az erősségük!) De hogy mit rejt a csomagocska, na az izgi! (Max. 1000,- Ft értékben lehetett vásárolni, mert nem az anyagi romlásba döntés a cél. Saját kezű ajándék nálunk ritka, mert egész héten, napi 24 órában vannak együtt, nehéz így meglepetés ajándékot készíteni.) O. néni, az ofő köszönti a csapatot. Bejelentéssel nyit: azt nem tudja, ki lesz a magyar-töri szakos, aki jön, mert ő megy (babázni), de az osztályfőnök személye már megvan. És ő nem más, mint Z. bácsi (akit imádnak, aki „váltósnevelő” a csoportnál, nem mellesleg a rajztanár). A hatás leírhatatlan. Az áhitatos csendet felváltja valami elementáris erejű ováció. Mintha hirtelen valami tinisztár vagy más celeb pottyant volna közéjük. Ugráltak, visítottak, sikítoztak, tapsoltak, ölelgették egymást! Percekig ünnepelték Z-t. Vége a meghitt, karácsonyi hangulatnak, végük van. Láthatóan boldogok. És nagyon édesek!

Nincs más hátra, kezdődik az ajándékozás. Izgatottak továbbra is, de a jó hír mindent visz. Annak nagyon örülök, hogy az ajándékok kiválasztásánál figyelembe vették, minek örülne a másik. Komolyan örömet akartak szerezni egymásnak. És úgy tűnik, ez sikerült is! Mint minden évben, most is van közös ajándék: társasjátékok és a csodacsináló fotómasinához (egy pici fényképezőgép, ezzel készülnek a filmecskéink) mindenféle ketyere. Memóriakártya, újabb aksi, aksitöltő. Muszáj „megemlékeznem” két olyan csomagocskáról, ami ezt mindenki számára érthetően támasztja alá. Azt tudjuk, hogy O. néninek kisfia lesz. Aki őt húzta, megkérdezte tőlem, mi lesz a baba neve. És „névre szóló” ajándékot választott. O. néni meg is hatódott!! És az én meglepim: egy póló, fotóval, amin az egész osztály rajta van! Hát, ez nem lesz agyonmosott, az fix! Az egyik legnagyobb kincsemként fogom őrizni! Mert nem ők és én, hanem MI!

Az ajándékok kölcsönös lecsekkolása után egy új tereptárgy keletkezik: a hetedikesek fürtökben lógnak Z. bácsin. Magukon kívül vannak az örömtől, még mindig. Komoly erőfeszítések árán kiszabadul. Ha már szabad a kezük, irány a rengeteg finomság, amit a szülők küldtek. Fél óra múlva már csak a tárolódobozok és tálcák tanúskodnak arról, ma sem maradtak nasi nélkül. Felszabadultan örülnek, játszanak, jó nézni, mennyire együtt vannak.

K. a dalos pacsirtánk is keddre ígéri magát, de az orvos hallani nem akar arról, hogy bejöjjön. Na, jó, szerdára beengedi. Akkor már csak az a kérdés, hogy majd kijön-e bármilyen hang a torkán. A felkészítését végző kolléganő, Zs. tajtékzik.

Tehát, a finálét nem próbáljuk, mert nem nagyon van kivel. Ez egyre szórakoztatóbb! Nem elég, hogy délutánonként maximum egy órát lehetünk a tornateremben, nem tudjuk végigpróbálni a műsort. Az esti próbák már hosszabbak. Fél 7 tájban beköltözünk és 8-fél 9-ig kínozzuk a kölyköket, de ugye illenék egyszer-kétszer kompletten is próbálni.

Ehhez vegyük hozzá, hogy a hangtechnikai berendezéseink botrányosak! Kevés is, gyenge is, súlyosbítva egy szintén katasztrofális akusztikájú teremmel, ami csodálatosan szép, de nem többfunkciósra tervezték. A belmagassága sem kevés, de kapott egy csinos sátortetőt, így aztán megnézheti magát, aki nem énekes-táncos tömegjeleneteket akar előadni. Bár a kisdedek hajlamosak arra, hogy napi 24 órát ordítsanak, valahogy a szöveges előadások idejére automatikusan nő a torkukba egy hangtompító. Ez történik most is. Minden trükköt bevetünk. Nyilas Misi egy mikroportot kap, a narrátor vezetékes, az énekes vezeték nélküli mikrofont. Ráadásul a narrátor szövegének nagy részét a filmmel rögzítette Z. De a hangosítás akárhogy is szépítünk, kritikán aluli. Nyilas Misi mikroportja hol túl hangos, hol majdnem néma.

Nem számít! Innen szép nyerni! K. érkezik szerda délelőtt, már otthon feltöltötték cukorral kikevert tojás sárgájával, még van remény!

Van két teljes óránk, és mindenki bent van! Kétszer is sikerül elpróbálni, végig! És délután, az ünnepély előtt még egy utolsó, nagy nekirugaszkodás. Ha a technika nem omlik össze totálisan, akkor még akár jó is lehet. A kölykök fegyelmezettek, mi idegbetegek vagyunk. Még szerencse, hogy ilyenkor is működnek!

Fél öt, kezdünk. A hagyományos keringővel nyitunk. Szerintem nem kéne erőltetni, de ragaszkodnak hozzá. Nem baj, utána mi jövünk.

Kezdőőőőőőőőőőőőőődik! Apa! Kezdőőőőőőőőőőőőőőőőődik!!!!

Elindul a film, szereplők a helyükön. A tündérkék a legjobb formájukat hozzák. A technika most is borzalmas, de legalább nem sípol, nem gerjed. Igaz, a hátsó sorokban semmit sem lehet hallani, de tekintsük az egészet egy IQ-tesztnek. Meg tudják-e fejteni, úgy, hogy majdnem „néma”. Telnek a percek, megy a műsor, mindenki a helyzet magaslatán. Finálé. Zajos siker! Bravó Z. bácsi, bravó minden közreműködő!

Igazgató bácsi megköszöni a rengeteg munkát, amit ebbe a dologba feccöltünk, gratulál. Átadja a félévi teljesítményekért – karácsonyi képeslap formájában érkező – igazgatói dicséreteket, valamint – a már birtokba vett – közös ajándékokat. Mindenkinek szép ünnepet kíván.

Az idegeink kezelése amúgy folyamatos. Nem csak a karácsonyi ünnepéllyel kapcsolatban vannak problémák. Angyalkák karácsonya¹ projekt finoman fogalmazva is inog. Annak idején megírtuk a levélkéket, átadtuk. Napokkal később szóltak, hogy nem jó, mert nem rajzoltak(!!!) egy csomóan. Írjuk meg újra, de rajzoljanak is! Na, nem! Azt tuti, hogy nem! Az eredeti levelek egyszeriek és megismételhetetlenek. Annyira emberi, annyira spontán és őszinte, helyenként megható, hogy ezt nem vállalom be. Hetekig síri csönd a dologról, pedig napi kapcsolat a szervező kolléga és az Angyalkák között. Milyen színű, milyen méretű, milyen mit tudom én, milyen paraméterű legyen a vágyott tárgy. Azt is elárulják, hogy Vastag Csaba is eljön, hogy énekeljen a gyerekeknek. Ez persze hétpecsétes titok, a meglepetés-vendég.

A gyerekek mondták, hogy az a hír járja, aki nem rajzolt, az nem kap ajándékot. Biztos én vagyok az a végtelenül hülye, aki különbséget tesz az ajándék és a jutalom között. Mondom a drágáknak, baromság, nem létezik, hogy a rajz hiánya miatt nem lesz ajándék. Ha ez így lenne, akkor nem ajándékozás, hanem jutalmazás lenne a cél. De csak mondják! Két, a karácsonyi műsor kapcsán kialakulóban lévő agyvérzés között megkeresem a szervezőt. Kérem, nyugtasson meg, a nem rajzolókat sem büntetik. És akkor érkezik a hideg zuhany: de bizony! Aki nem rajzolt, annak nem hoznak ajándékot! Hűűűűűűűűűűűűűűűűha! Az amúgy is csekélyke mennyiségben birtokolt úri modorom maradéka azonnal köddé válik.

Kértem a szervezőt, hívja fel őket, térjenek jobb belátásra, de hiába! Csalódott vagyok és nagyon dühös!

Hetedikkel válság tanácskozás. Ismertetem a B-tervet: nem megyünk le. Kimenős napunk lenne amúgy is, elsétálunk a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol foglyul ejt bennünket a Mc Donalds. Mi engedünk az erőszaknak. Hagyjuk, hogy letoljanak a torkunkon valami menüt. Aztán kiszabadulunk és visszamegyünk a suliba. Osztatlan siker. Hurrá!!!

Csütörtök délelőtt. Jön három „angyal”. Kérdezem őket, mit gondolnak erről a dologról? A válasz, hogy aki írt levelet, az megkapja, aki nem írt, annak picike egységcsomagot hoztak. Akkor nézzük a listát! Egyetlen gyerek van rajta, mert őt a két tesó miatt felvették a saját névsorukba. A többi sehol! Még az az egy leányka sem, aki rajzolt! Az „angyalkákon” látom a kétségbeesést, nekik azt mondták, aki írt, az rendben. Vagy mégsem? Valami „Főangyal” Istent játszott, kiszedte a rajz nélküli leveleket, de az érintett önkénteseknek nem szólt. Az agyam eldobom!

Ordibálás a mi szervezőnkkel. Ő a vállát vonogatja, megmondták mit kérnek, nem? De ennyi! Részéről befejezve.

A hörgésem eredményeként beültetnek a főnökhöz, főszervezőstül. Elmondom a problémát, mondom, nincs baj, nem megyünk le. Arról szó sem lehet, menjünk csak, az én hozzáállásomon múlik, hogy jól érzik-e magukat a gyerekek. Amúgy egyedül én tehetek erről, írták volna meg újra a kölykök a levelet, úgy, ahogy azt mondták. Mert az adományozó dönt a feltételekről. Vegyem tudomásul, ez van, rajtam kívül mindenki azt csinálta, amit kellett. Uff!

Be a hetedikbe. Na, drágáim, C-terv: vigasztalásul mondom, nekem is van főnököm, én se csinálhatok mindig mindent úgy, ahogy én elképzelem. Megyünk, jópofát vágunk hozzá, mert mi már csak ilyenek vagyunk. Aztán, ha vége, akkor felöltözünk és megvalósítjuk a B-tervet. Ettől lesz C. Mert A +B =C

Kezdődik a program. „Angyalkák” hatalmas csomagokat osztanak, egyenként kiszólítják a boldog tulajdonosokat. A hetedik szomorúan ül, de mindenkit megtapsol. Elfogynak a csomagok. A színpadon lévő „angyal” kéri, hogy azok, akik írtak levelet, de nem kaptak csomagot, fáradjanak ki. Kifáradnak. Ici-pici csomagocska, egy reklámpóló és egy tábla csoki a tartalma. Udvarias, halk köszönömök, visszaülnek. Vastag Csaba természetesen sehol! Amíg várunk, a gyerekek saját hatáskörben megoldják a kényszer szünetet. Énekelnek, táncolnak. Végre érkezik a sztárvendég! Berohan, felkapja a mikrofont, énekel egy rövidet, majd integetve mondja, sziasztok. És már ott sincs! Hmmm.

Nem baj, még nincs négy óra sem, öltözünk, indulunk.

Az aulában van egy hatalmas étkező, ott ülünk le, mert máshol ennyien nem férnénk el. Érkezik a csibeburger, illetve a sajtburger menü, a választásuknak megfelelően. Az üdítőt önkiszolgálással kell megoldaniuk. Kérem, csak úgy ahogy szoktuk. Kulturáltan.

Háromnegyed ötre már mindent megettek, elégedetten nyögnek, beszélgetnek. Mondom nekik, fél hatig kolbászolhatnak, de egy percet se késsenek, mert… Persze nem késnek.

Amíg várom őket vissza, érkezik az étterem egyik alkalmazottja. Biztos, hogy itt fogyasztottuk? Nem kellett volna mégis csomagolni? Nézek rá, nem értem a kérdést. Csak azért kérdezi, mert a csoportokat mindig hallják, bennünket meg nem. Hopp! Már megint büszke lehetek rájuk!

Vissza a suliba. Csillogó szemek, jókedv. És sok-sok köszönöm. Őszintén, maguktól.

Akár meg is nyugodhatnék, de nem megy. Egy vitathatatlanul jó kezdeményezés botrányosan rossz kommunikáció miatt felemásra sikeredik. Hogy finom legyek.

Pénteken már csak egy közös ebéd, könnyes búcsú, jókívánságok, ölelések. Január 5-én találkozunk újra.

¹

„A gyerekek levelet írnak az angyalkának, amiben leírják hogy mit szeretnének karácsonyra. Ne képzeljetek nagy dolgokat, gyakran színes ceruzát, kesztyűt, édességet, gyümölcsöt szeretnének, ami számukra luxusnak számít. Nekem és a többi önkéntesnek az a feladatunk, hogy „szponzor angyalkákat” keressünk, akiknek az a tennivalójuk, hogy megveszik, amit a gyerek kér (ruhanemű, játék, édesség ilyesmik) becsomagolják és eljuttassák hozzánk. Mi elszállítjuk nekik a csomagokat, amit karácsonykor megkapnak. Az ajándékosztáson mi is ott vagyunk és fotót is készítünk róla, ahogy a gyerekek örülnek annak amit az „angyalkájuktól” kaptak . A fotókat végül feltöltjük ide a csoportba és így mindenki boldog 🙂 Ez teszi személyesebbé az egészet más hasonló akciótól. A csomag értéke max. 7.000 Ft legyen.”