MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

13. „Itt a farsang áll a bál…” 2.0

2015. február 13.

Mondjuk abban biztos voltam, hogy ez a hét sem lesz egy sétagalopp, de még ehhez képest is brutális volt.

A farsangi műsor próbáiról és a kollégák egy részének nem létező empátiájáról szólt a hetünk. Három napunk volt, hogy véglegesen összehozzuk a műsort. A múlt hét sem volt teljesen a farsangé, szedi „áldozatait” az influenza, így volt miért izgulnunk.

Hihetetlen mennyiségű munka volt csak a kellékek elkészítése, a tényleges próbákra alig maradt idő. A tornatermi próbák kimatekozása szinte lehetetlen. Összesen háromszor jutottunk be, alkalmanként fél órára. Ez azért elég karcsú!

Miközben mindenkinek pattanásig feszültek az idegei a lehetetlen elvárás miatt, kedvenc igh. hozta a formáját! Csütörtök(!!!) délelőtt kinyomta magából, hogy őt semmi nem érdekli, aki következő hét keddig nem mondja fel Amerika országait, fővárosait, annak egyest ad! Már elfelejtette, hogy legutóbb „potya ötösért” történő, önkéntes felelésről beszéltünk. Az én memóriám valamivel jobb, így elmentem hozzá, megkérdeztem minek köszönhetjük, hogy újra bekeményített. Ó, ez nem bekeményítés! Négyesnél rosszabbat úgyse ad! Kérdeztem, miért nem a föci órán kér számon, miért kell mindenkit kötelezően lehajtanom hozzá. Ez nem kötelező, ez lehetőség!

Ja, újabb lehetőség egy elégtelen begyűjtésére. De jóóóóóóóó!!!!! Miután még hörögtem egy keveset, hogy ez nem az, amiről szó volt, megrántotta a vállát és közölte, hogy akkor minden órán dolgozat, azt majd mindenki tele lesz egyesekkel, és bukik. Ezek után különösen érdekelne, hogy mint megmérettetésre váró, megelőgezett PedII. miket írkált a portfóliójába? Hogy fogják kiszűrni, ha nem az igazat, a színtiszta igazat írta? Az sem zavarta, hogy szerdán főpróba, csütörtökön felsős farsang, pénteken az alsósok jelmezes felvonulása. Igaz, az iskolavezetés azt is elvárásként fogalmazta meg, hogy a farsang előtt egy órányi tanulószobát kötelező megtartani. Az sem zavart a döntési helyzetben lévők közül senkit sem, hogy a fél iskola influenzás. Sőt, hogy tetézzék a gondos szervezésből adódó horrort, még egy színházlátogatást is sikerült a csütörtökre rászervezni. Brávóóó!!!! Mikor a rám jellemző, mérhetetlenül kedves, udvarias modoromban rákérdeztem, hogy mégis hogy gondolják, hogy nem fújták le, nem halasztották el a programot az influenza járványra, valamint a színházlátogatásra való tekintettel, akkor a válasz: akkor megyünk színházba, amikor az előadás van. Nahááááááááát!!!!! Tényleg???? De én mintha valami mást kérdeztem volna! Úgy csináltak, mintha előző este tudták volna meg. Eddig legalább arra figyetek, hogy mindenki ott legyen, így van némi közönség. A szülők ilyenkor sem verekednek az ülőhelyekért. Voltak vagy 15-en.

Nos, hogy ilyen jól megalapoztam a délutáni vidámságot, próbáltunk még egy utsót a tanteremben. Hol máshol?

Lázasan, legyengülve nem is lenne képes olyan teljesítményre, mint máskor. (Délelőtt hazaküldtem még kettőt, mert a láztól lábra sem tudtak állni.) A jelen lévők közül „csak” hárman voltak agyon gyógyszerezve, hogy valahogy kibírják estig, a többiek meg a határán annak, hogy kinyúljanak. A mániám, hogy csak vállalhatóval álljunk ki. Vajon vállalható-e? Abban az értelemben biztosan, hogy akik ott voltak, azok a maximumot adták. Végül is kiálltunk, megcsináltuk. A félholt kölyköknek a legnagyobb elismerésem! A többit hagyjuk! Az biztos, hogy nem erre fogunk a legnagyobb örömmel emlékezni!

A héten újra megemlékeztem jó öreg Freud bácsiról is. A farsangi produkciókért minden osztály tortát szokott kapni. Kérdezték a kis drágák, hogy ki kapja a legfinomabbat. Mondom nekik, ez gusztus dolga! Elém letehetik a világ legfinomabb túró tortáját, én biztosan fanyalogni fogok, mert utálom. ☺ Na, mit tesz a sors? A hetedik egy álomszép túró tortát kapott! Freud bácsi élt, Freud bácsi él, Freud bácsi élni fog! És ez így is van jól! Azért elfogyott!!! A még „életben lévők” villámgyorsan elpusztították! Akármilyen totálkárosak is voltak, azért a humorérzékük ott figyel! Tudják, hogy a halnak még a szagát sem bírom, túró-ügyileg is képben vannak velem kapcsolatban, így megkérdezték: mit szólnék, ha én is kapnék jutalmat? Halat a túró tortán! Hát nem édesek?

Z. a hét végére újra szétesett. Olyan szerelmes, hogy még az orráig sem lát! Ez nem lenne még akkora baj, de hazamenni nem volt hajlandó. Vergődött, mert rosszul volt. Igaz, a műsorban részt vett, hozta, amire ilyen állapotban képes lehetett. Sőt, annál jóval többet is! De péntek este már telefonált az édesanyja, hogy ismét világgá ment, mert nem engedte neki, hogy a lány ezen a héten is(!!!) náluk aludjon. Mert a múlt heti hancúrozásból többet nem kér! 14 évesek. Hm. 🙁

Ha ez túl sok lenne nekem, itt van a Tündér-projekt. Ettől nap mint nap feltöltődöm, bármi is történjék, megrázom magam, mert ez maga a csoda. Már a finisben vagyunk! Minden ajándék megvan. Legkésőbb keddre az összes bent lesz a suliban. Kisdedek nem sejtenek semmit, tán már azt is elfelejtették, hogy újra levelet írtak. De ez íííííígy jó!!!! Most éppen a csütörtöki főzőcske tartja őket lázban. Sztrapacskát fogunk csinálni. Mert ezt kérték. És egyiknek sem tűnt fel, hogy O. anyu és R. nagyi sütikét hoz aznapra. Nem szoktunk házi nasit rendelni ilyenkor, hiszen mi pancsolunk. Vicces! Kíváncsi leszek jövő héten csütörtökön, amikor kiderül, hogy miért írtak levelet, miért kaptunk műsoron kívül sütikéket. Már lelki szemeim előtt látom ahogy leülnek az általuk terített asztalokhoz, ahogy lapátolják a saját főztjüket, amikor nyílik az ajtó. És begurul egy zsúrkocsi, telis-tele csomagokal. Minden csomagocskán egy táblácska, annak a nevével, akinek érkezett. Azaz az én nevem minden táblán! Nekem van a névnapom! Akkor én nagyon meghatódva kérem, hogy kezdjék el egyenként felolvasni a leveleket. És ahogy olvassák, úgy mindenkinek adok egyet a csomagokból. A többit és a tényleges történéseket majd a jövő héten!