MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

16. Ezüst

2015. március 6.

Hétfőn derült ki, hogy a technika versenyen résztvevő ifjoncok második helyezést értek el. Ez már önmagában is óriási teljesítmény, de a hírek arról szóltak, hogy ebben az évben nem központilag biztosították az eszközöket. Még pontosabban, lehetett használni azt is, amit vittek magukkal. Ez nekem kissé neccesnek tűnik, mert vagy előre jelezzék, hogy mire lesz szükség, mindenki vigye magával, vagy adják ők. De akkor mindenki használja azt, amit adnak. Így adódhatott, hogy míg mi papírragasztóval dolgoztunk, addig a későbbi győztes technokolt használt. Ez azért nem mindegy, mert a technokol sokkal gyorsabban és sokkal stabilabban ragaszt. Ha jók az infók, egy ponttal vertek meg bennünket. Egybehangzó vélemények szerint rommá verték volna a mieink a többi csapatot, ha azonosak a feltételek. Nem kesergünk emiatt. Büszkék vagyunk rájuk. Szokás szerint.

N. ügye mindenkit izgat, így nem maradhatnak a dolgok, megoldást kell találni. Keddre behívtuk N. anyut, így vele, N-nel, a gyámmal, valamint a gyermekotthoni nevelővel leültünk, hogy közösen találjuk ki, hogyan tovább.

Volt miről csevegni, mert N. a hét végén volt valahol, ami nem a gyermekotthon. De hol? És kivel? Az otthon kerestette, meg is lett, de ez így nem működik! Jó kis mesedélutánnak indult, de anya könnyei és a mi határozott fellépésünk eredményesnek bizonyult. A fél órásra tervezett megbeszélés két órát tartott. Ha az ott megfogalmazott célok megvalósulnak, akkor persze megérte.

Míg mi N. ügyében próbáltunk előrelépni, addig a többiek a vers- és prózamondó versenyen izgultak egymásért és magukért is. Tőlünk ketten indultak, mert a magyartanár váltás nem segítette a felkészülést. A kolléga csoportban van délután, nem nagyon tud felkészítéssel foglalkozni a negyedikesei mellett. Mire felértem hozzájuk, már vége volt a versenynek, sőt az ítélethirdetés is elkezdődött. Ennek ellenére a legjobbkor érkeztem. Épp akkor mondták a nevét R-nak, aki második lett. Uff! Itt a heti második ezüst. Brávóóóó R! Épp gratulálni készültem, amikor érkezett igazgató bácsi. Csak annyit akar mondani, hogy R. annyira jó volt, hogy megpróbálják rábírni a kerületet, hogy ő is indulhasson. Ez igen! A főnök nem viccel! Ha ezt mondja, akkor tényleg nagyot mutatott a kisleány. Íme, egy újabb ok a büszkeségre. És még csak kedd van.

A nagy örömre való tekintettel még az első tanszobát is elszabotáltuk! A másodikon ránéztünk a másnapi órarendre. Szerencsére nem volt semmi extra, szép nyugiban nekiláttunk a feladatokak.

Szerdán ismét R. volt műsoron. A kerületi SNI-s rajzverseny eredményhirdetésére volt hivatalos. Az utolsó óráról elment, aztán sokáig semmi. Majd érkezett uzsonnakor. Érkezett? Repült! Második lett itt is! Szupeeeeeeeeeer!!!!! Akkor ez a harmadik ezüst a héten! Éljenek az ezüst fiúk és a kétszeresen ezüst lány!

Ennyi jó eredményt meg kéne ünnepelni, hiszen megérdemlik. De a hét elején bejelentkezett hozzám Van Dógom nevű holland ismerős. És beletenyerelt a csütörtök-péntekbe. Nem tudtam elugrani, szóval az ünneplés a jövő hétre halasztódik.

Csütörtök a hetedikben eseménytelenül és nélkülem telt. Péntekre újabb kihívás várt a kisdedekre. Most a fiúkra.

Hárman verssel készültek, a negyedik szólót énekelt. A Nemzetközi Nőnapon, a nemzetközi nőknek (copyright by VP, matektanár). Ez is egy hagyomány. Én ezt is utálom. Több okból.

1. Minden ilyen kötelező megemlékezéstől forog a gyomrom.

2. Bár egyre több a pasi a testületben, a műsort valahogy mindig a nők tanítják be, szervezik meg, a pasik közül egy „ünnepi beszédet” mond, egy tölti a felnőtt üdítőt, ennyi.

3. A nagyok vigyáznak a kicsikre, hááááááááát…

4. Ezért a 30 percért le kell takarítani az asztalokat, mert meg kell teríteni, fel kell díszíteni (általában a nőknek). Szerintem a tanári egy munkahely, az asztalom a munkához szükséges. Ha vége, rohanunk a kölykökhöz, mire összevadásszuk az elrámolt cuccokat…

5. Rólam csak akkor emlékezzenek meg, ha már a szobromat koszorúzzák. Vagy akkor se. Sőt, szobrot se állítsanak nekem, nehogy már kötelező ünneppé váljak!

Szóval, kimaradtam a sütizésből, de a fiúk nagyot alakítottak! A szavalókról tudtam, hogy rendben lesz, de az ifjú dalnok nem egyszerű! A zuhany alatt olyat virít, hogy az elképesztő, de ha közönség előtt kell énekelnie, akkor oda a bátorság! Megegyeztünk, hogy velem lesz szemkontatktban, nekem énekel. És puff neki, nem vagyok ott! Végül abban maradtunk, hogy a hátam mögötti üveges szekrényen kinéz egy pontot, odaképzel engem, aztán hadd szóljon! A kollégák szerint szólt is! Brávó, M.! Ugye, ugye, ha akarod, meg tudod csinálni? Itt az újabb ok az ünneplésre! Még szerencse, hogy csütörtökön nem voltam! Na, majd jövő héten!!!!

Közben S. egy borítékot nyomott a kezembe, azzal az utasítással, hogy csak vasárnap bonthatom ki. És mi volt benne? Egy rajz. Tőle, aki utál rajzolni. A Nőnapról továbbra is lesújtó marad a véleményem, de ennek attól még örülök. És meg fogom köszönni. Majd ennek apropóján rögtön megbeszélem velük, hogy a fennmaradó 364 nap (is) számít. Ebben a közegben nem könnyű megértetni, hogy a nő nem cseléd. De ha meg sem próbálom…

Annyi minden történt az utóbbi időben (is), hogy elfelejtettem megemlíteni egy fontos történést a múlt hét eseményeiből. Megszületett a volt ofő babája. Jól vannak, egészségesek.

DZS