MI – Egy osztályfőnök feljegyzései

22.„Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, nem tűröm el!”¹

2015. április 17.

Nagyon vártam már a hétfői találkozást. Z. bácsi és G. néni beszámolójának ismeretében még jobban érdekelt, hogyan élték meg ők ezt az egész dolgot.

Megbeszéltük, hogy a napsütésre való tekintettel ebéd után kimegyünk a Kósra. Persze a tanszoba idejére beérünk, mert jön a pizza és az élménybeszámoló.

Mivel mindenki, akinek a véleményére adok, csak dicsérni tudta a kisdedeket, úgy gondoltam, akkor most olyan ajándékot kapnak, amire nagyon vágynak. Mindegyiküknek rendeltem egy-egy pizzát. Neeeeem, nem pizzaszeletet, egy egész, 26 cm-est, dobozban, ahogy imádják. Persze ehhez megfelelő üdítő is dukál, szóval: cola, sprite, 100%-os gyümilevek ipari mennyiségben.

Négy órakor már mindenki a kiskonyhában várta az uzsit. Jött is a futár a forró cuccal, így mindenki megnyugodhatott. 30 perc alatt mindent eltüntettek, már romok sem voltak, szóval jöhetett a várva várt élménybeszámoló.

Amit mindannyian nehezményeztek: hogyan viselkedtek velük az élet napos oldalán élők. Mert a felnőttek soha rá nem szóltak volna a sajátjaikra, de ha ők esetleg kicsit hangosabbak voltak vagy kiesett valami ocsmányság a szájukon…. Na bezzeg! Pedig a másik brigád volt az, akik állandóan ordítottak, akik szemeteltek, akik semmit sem vettek komolyan! És amiben nem volt különbség, az a mocskos szájuk. Mi tudjuk, hogy a gyerekeink így beszélnek, próbálkozunk jobb belátásra bírni őket, de a szociokulturális hátrányok azért ott figyelnek. Vagy mégsem? A többiek is így beszéltek, de ez nem zavarta a kísérőiket. Nyilván meg sem hallották!

Zavarta őket az örökös rohanás. Mi nem vagyunk ehhez szokva. És az is, hogy nem adtak időt a szendvicsek elkészítésére. Ők 5 perc alatt vagyonokért vásároltak ezt-azt, ha a mieink akartak ennivalót venni, akkor sietni kellett. Így aztán állandóan éhesek voltak, mert hiába a házigazdák terülj, terülj asztalkám reggelijei és vacsorái, ők napi ötszöri (inkább hatszori) étkezésre vannak szocializálva.

Szóvá tették a mély megvetést, a lenézést, amiért a mi kis drágáink nem szórták két kézzel a pénzt. A másik brigád – ha hozott magával WC papírt – az is márkás volt, az tuti! Akkora volt az arcuk, hogy egy olyan kapun se fértek be vele, amin egy nyergesvontató simán átfért keresztbe is. O. mondta, hogy többször ökölbe szorult a keze. És akkor kinyomott magából egy olyat, hogy még mindig ezen röhögök. Azt mondta: amikor meguntam, hogy állandóan a méregdrága szaraikkal dicsekszenek, akkor azt mondtam nekik, hogy ti tele vagytok pénzzel, mi meg 2H-val és 3H-val. Ezt nem hiszem el! Egy 15 éves kislány ilyet tudott reagálni a sok felfuvalkodott, „munkában megfáradt” kortársnak. Hogy ez mekkora!!!!!!!!

Aztán persze kiderült, hogy tök jó volt minden más. Tele vannak élményekkel, mosolygósak, jókedvűek voltak. Látszott, hogy feltöltődtek. És persze szuper volt, csak kevés. Még egy hetet ráhúztak volna. Éééééééédesek!!!!!!!

Igen, hozták azért a formájukat néhányan, de nálunk ez bőven belefér! R. a havasrekettyei vízesésről azt mesélte még pénteken az érkezéskor, miközben repült felém, hogy: hógolyóztak, (mert ott bokáig érő havat találtak) és ő beleesett a niharai vízesésnél abba a vízbe, ami ott folyik. E. pedig nem Kolozsváron, hanem Kaposváron volt. Végül is, legalább a földrészt eltalálta, ellentétben R-val. De én ezért is imádom őket! Csak nem nagyon bírom abbahagyni a röhögést. De ezeken a bakikon is mindig együtt röhögünk.

Még a hétvégén találtam egy felhívást, hogy a Műegyetem „Gyerekegyetem” címmel csinál egy 5 napos programot. 9-14 éveseknek mutatják meg az egyetemi élet gyönyöreit. Előadás, szeminárium, gyakorlat, labor. Öööööö…. M. és K. ki nem maradhat ebből, milyen kár, hogy túlkorosak! De ez engem nem akadályozott meg abban, hogy írjak egy levélkét, hátha… Már kedd reggel van és semmi reakció! No, akkor keressünk valami telefonos elérhetőséget. Persze találtam. Tárcsáztam. És egy elöl-hátul doktor egyetemi oktatót leltem, aki meghallgatott, megértett és támogatott! Azt ígérte, hogy az ismertetett indokok alapján, segíteni próbál. Igaz, már rég betelt a létszám, de két gyerek nem oszt, nem szoroz. Mert ő örül, hogy ennyire odafigyelek rájuk, a kölykök meg megérdemlik. És lesz egy megbeszélésük délután, ahol közösen eldöntik, mi légyen a babákkal. És eldöntötték! Este írt, hogy részese lehet a két kis drágám ennek a kalandnak. Yeeeeeeeeeessssssssssss!!!!! Akkor megállapíthatom, hogy ma is érdemes volt felkelni. Végre egy kedd, ami sem nem Belgium, sem nem N. ☺

Azért lassan visszarázódunk a szorgos hétköznapokba. Szerdán biosz témazáró, szóval intenzív munka várható a tanszobán. Nyugi van, mert N. minden nap útnak indul felénk, de nem sikerül betalálnia. Nevelője szerint nagyon szét van esve. Szerintem is. De ettől még járhat iskolába! Különös tekintettel arra, hogy nálunk a szétesés gyakori probléma. Ha senki nem jönne, mert nyűgös, bezárhatnánk a bazárt. Mivel szegény gyerek nagyon szomorú és sikerült a múlt héten 5, ezen a héten eddig 19 igazolatlan órát begyűjtenie, csütörtök-pénteken elengedték az anyjához. Az állami gondoskodásban élőknek nem kell semmilyen következménnyel számolni. Nem veszik el a családit, nem vesztenek semmit. Viszont megtanulják, hogy bármit megtehetnek, úgysem történik semmi. És azt is megmondta a gyám, hogy a gyerek attól is frusztrált, hogy a többiek nem foglalkoznak vele. (Értsd: már nem ő a központi, meghatározó személy a csoportban, éljük az életünket úgy, hogy nem fakadunk sírva N. hiányától.) És ez a mi felelősségünk. A felnőtteké. Mert rajtunk múlik, mit és hogyan kommunikálunk a többiek felé. Hát, ja! Én pl. azt szoktam kommunikálni, hogy bármekkora is a szoáré, embernek kell maradni. Minden körülmények között. Semmi sem indokolhatja, hogy kivetkőzzünk emberi mivoltunkból. Nyilván azt kéne mondanom, ha bajban vagy, rúgj bele mindenkibe! Bárkibe. Minél gyakrabban és lehetőleg minél nagyobbat. Na, erre még várni kell!

Délután mondja A, hogy levették a hálójuk ajtaját, mert „javítják”. Persze öt perc alatt rájön, hogy átverték. Konkrétan: hazudtak neki. Beszélek a kollégával. Elismeri. Mert többször előfordult, hogy bezárták az ajtót belülről. És amikor elvették a kulcsot, akkor eltorlaszolták az ajtót. Én tudom, hogy ez a cselekedet nagyon helytelen, azt is tudom, hogy veszélyeket hordoz. Csak azt nem értem, ha már levették az ajtót (nekem ez nem tetszik, de tegyük fel, nem volt más megoldás), miért nem mondták meg az igazat? Miért kell hazudni? És miért ilyen ostoba módon, hisz pillanatokon belül kiderül az igazság (nem javítás). Milyen alapon várjuk el az őszinteséget, ha mi magunk sem vagyunk azok? Én állandóan kapok, mert kíméletlenül őszintén megmondom a tutit. Nem biztos, hogy igazam van, de azt hallják, amit gondolok. Szégyellem magam (vagy mégsem?), mert már megint azt az elvetemült kölyköt védem. De méltánytalanság érte, hazudtak neki. És nem érdekel, hogy milyen ocsmány hangnemben küldte el a kollégát melegebb éghajlatra. Az egy másik történet! Arról is fogunk beszélni. A gyerekkel. Voltam, vagyok és leszek is még vén k…a, büdös k…a (az elsőt az asszony nevemnek, az utóbbit a lánykori nevemnek tekintem) én is. Oda teszem, ahová való. Az osztályban a tanári asztal fölött lebeg egy egyfogú, seprűnyélen ülő, bibircsókos, vén banya. Van egy másik is, ugyanolyan kinézetű, de sokkal nagyobb. Mert sokat nőttem egy nyár alatt. ☺ Minden ilyen anyázós kisdednek bemutatom őket (magamat). És jelzem, hogy ismerem a véleményüket, a hiányérzet elkerülésének érdekében a tanteremben 0-24-ben állok incselkedésükre. Csak tessék, csak tessék! Ettől megnyugszanak, a többség felröhög. És utána anyázásmentes nyugi van. Ettől nem fognak kevésbé utálni, de nem kell hallgatnom a kedves szavakat, se nekem, se másnak. Ennyi!

Csütörtökön napsütés, meleg, minden, ami ahhoz szükséges, hogy végre kimeneküljünk az épületből. Most sokat voltunk bent, mert rengeteg tennivalónk volt. És de sokat fogunk még bent izzadni, mert a ballagtatás mutatvány még vár ránk.

Ebéd után pánikszerű gyorsasággal hagyjuk el a sulit. Fizika könyv a hónuk alatt, mert azért tudjuk, mi a kötelesség! És persze foci szerkó, focilabda a fiúknál. Fél óra alatt mindenki megküzd a kötelezővel. Óránként lejelentkezés, takarmányozás, mert a foci nehéz fizikai meló, kell az energia! Háromnegyed hatra visszaérkezés. Valamiféle teremrendezés, aztán az esti pihi. A fiúk focival pihenik ki a délután fáradalmait, mert hisz oly régen fociztak!

A-val rövid megbeszélés, hogyan nem kéne beszélni senkivel. És a remény, amiről tudjuk, hogy az hal meg utoljára.

Pénteken beírás az ügyeleti naplóban. A. narancshéjat dobált a szemetes irányába. És az eredmények ismeretében nem a kosárválogatott leendő üdvöskéje. Ezért új sporttal próbálkozik. Mozgó célpontra „lövöldöz” a narancs héjával. Ebben sem túl sikeres. És nem akarja a romokat eltakarítani. Viszont „tiszteletlenül beszél a felnőttekkel”. Jáááááájjjjj!!!!!

És akkor jő pszichomókus és észt oszt: igazán beszélhetnék már a leánkával, mert sok a panasz. És ez gáz! Hát ez óriási! Napi 6 órát nyomok le vele (is). Nekem semmi bajom vele. Mást se csinálok, mint győzködöm arról, hogy számoljon 10-ig, 100-ig, ezerig, bármeddig. Csak ne szóljon vissza. És mossa ki a száját. A kedvemért. De a kollégák iszonyú mennyiségű energiát feccöltek abba, hogy így elmérgesedjen a helyzet. Oldjam meg! Én. Amit ők himi-humiztak el. És a lélek kurkász? Már vagy kétszer volt nála a kislány. Szeptember óta. Beszélgettek vagy húsz percet, aztán csak azért nem fészbukoltak, mert A. nem fészbuklakó. Inkább behívtak még két barátnőt, aztán együtt szidták a tanárokat (gondolom). Persze minden tiltakozásom ellenére, tesi óra helyett. Mert úgyse hajlandó átöltözni. Hát…így nem is fog! De nekünk legalább van főállású cicológusunk! Kéri valaki? Tőlem viheti!

Hidegfront jő, széllel, esővel. A kisdedek és persze a felnőttek is totálkárosak. Nem a hetedik, az egész iskola. Mintha egy elmegyógyintézetbe érkeznék. Hűűűűűű!!!! Mi lesz ma itt? A hetedikben mi lenne? Semmi. Szerintem én egyedül sokkal hülyébb vagyok ma mint a komplett csapat. Ettől lehiggadok. Pedig tényleg diliház van. Mindenki ideges, ingerült, türelmetlen, ordít. De nálunk nyugi van. A többiekhez képest mindenképpen. Kicsit hangosabbak mint máskor, izegnek-mozognak, de hát gyerekek!

Azért mert péntek van, nem felejtjük el, hogy alapvető kötelességünk a tanulás. Ezért új ülésrendet alakítottunk ki. Hátha (még) jobb lesz. Mert minden gond és probléma ellenére mi vagyunk a legjobb csapat! És ezt meg akarjuk őrizni. Meg is fogjuk!

DZS

¹Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (Orr monológ), ford.: Ábrányi Emil