Mi – Egy osztályfőnök feljegyzései

36. Mert valakinek mindig muszáj beletenyerelnie…

2015 szeptember 25.

Hétfő. Nincs K. Győzelem! Van viszont R. nagyi. Hozza rendőrségi jegyzőkönyvet. Feljelentés ismeretlen tettes ellen. A feljelentő a gyerek nevében apuci. Aki nem törvényes képviselője a kölyöknek. Van abban minden, pl. hogy én azért kenem a gyerekre a dolgot, mert ki akarom rúgatni. Hát, ja. Mert ez ilyen egyszerű! Aztán van ott mindenféle más is, amiből egyértelműen kiderül, hogy apának lövése sincs arról, mi a különbség egy email-cím és egy fészbuk profil között. De a papa igen jól ismeri a jogszabályokat. Azokat mindenképp, ami neki jó. Kéri, hogy kutassák fel az elkövetőt, példásan büntessék meg, valamint kapjanak kártérítést. Az agyam eldobom!

Szolgálnánk, ha nem félnénk ránk vigyázó hatóság jeles képviselőjét nem zavarja, hogy nem a törvényes képviselő tesz feljelentést, pedig ott van a jegyzőkönyvben, hogy a nagyi a gyám. A jegyzőkönyvben apa sértettként(???) tesz feljelentést a fia nevében. Nem hívatja be a 14. életévét betöltött sértettet, tehát meg sem hallgatja. Viszont egy sajtcetlire ráfirkálja, hogy kéri a teljes anyagot nyomtatásban, valamint a kislány telefonszámát. Öööööö… hogy is van ez? Az egyik sértettet meg sem hallgatja, a másiknak meg rögtön az elérhetősége kell? Üzentem, hogy ha akar valamit, hívja a sértett gyerek gondviselőjét. Most akkor várunk.

Kedden érkezik K. Valami baj lehet, mert nem panaszkodnak a kollégák. ☺ A két tanszoba között rendszeresen eszünk. Zacsis levest, mert azt szeretik. K. úgy gondolja, ő is enne. Én nem gondolom úgy. A szünet erre nem elég, tehát a második tanszoba alatt mindenki némán lapátol, ilyenkor úgy oldjuk meg, hogy mi beszélünk, ők figyelnek. K-nak ez nem szokott sikerülni még leves nélkül sem, tehát az ő tányérkája az én asztalomon várja sorsa beteljesedését. Persze méltatlankodik, de ez alkotmányos joga. Matek lecke. Első feladat. Magyarázom, megoldom. A pótuzsin eddigre mindenki túl van, előkerülnek a cuccok, már nem csak figyelnek, de dolgoznak is. És akkor egyszer csak K. megemeli a fejét, lesz füzete, írószerszáma és figyelni kezd. Sőt! Kérdez. A témába vágót. Megkapja a választ, mintha értené is. Na, akkor a következő feladatot ő oldja meg. És sikerül! Hát persze, hiszen nem hülye, csak eddig nem érdekelte. A második tanszobát becsülettel teljesíti. Jelzőcsengetéskor odaadom a levesét. Nem érti. Mondom neki, az övé, de a szabályaink rá is érvényesek. Most pl. sikerült betartani, ha szívesen megenné, tegyen úgy! Még mindig nem érti, de láthatóan örül, befejezi az evést.

Szerda. Nem panaszkodik még mindig senki, pedig egy hete nálam a telefonja, ami nélkül állítólag nem tud létezni. Sima nap. K. együttműködik, együtt mozog a csoporttal. A tanszobán aktív, figyel, dolgozik.

Csütörtökön már azt kéri, ülhessen előrébb, mert N. széles háta takarja a kilátást. A. néni jelzi, hogy az óráin (biosz, kémia) figyelt, dolgozott. Este sincs panasz.

Pénteken a matekos szól, hogy K-t valószínűleg megcsípte a hülye kígyó, mert érdeklődéssel figyelt. ☺

Hűűűűűűűűűűűűűű, az anyját! Ez már valami! Heti értékelésen nyilvános dicséret, elégedett nyögés. Telefon visszaszolgáltatása. Próbálom magyarázni neki, ha így marad: Hawai, dizsi, napszemüveg, haverok, buli, fanta. Rajta múlik, mi nyitottak vagyunk. És nagyon örülünk. Majd meglátjuk, de nekem ez tecc. Nagyon.

Persze mindig kell valaki, aki beletenyerel a lecsóba. K. az, a gyermekotthonban élő fiúgyermek.

Szerdán a tanszoba kellős közepén felordít, hogy GA fent van a fészbukon. Ő lenne az, aki miatt már a rendőrségen járt apuci. És ugye, hogy mégsem R. az, mert ő itt ül velünk most is. Nincs idő magyarázni, hogy a galádság közös akció lehet valamelyik nagy tesójával és/vagy apucival, ez pedig egy igen gyenge kísérlet annak bizonyítására, hogy R-nek ehhez semmi köze. Tudjuk, nem emlékszik a jelszavára sem. R-nek nem is kell, elég, ha a környezetében emlékeznek. ☹

A tanszoba alatti telefonozás tiltott, a fészbukolás no pláne. Nem szoktam körbejárni, hogy mindenképp megdőljenek, de ha valaki ennyire Nem normális, az viselje a következményeket. Elkérem a telefonját, persze nem adja. Helyette minősíthetetlen stílusban közli, hogy ismeri a jogait. Leküldöm az irodába. E. néni E-t nyúzza föciből. (Mióta ellenőrzés várható, van egyéni foglalkozás, korrepetálás. Hm.) Közben persze szól a telefon, ügyintézés hosszú perceken át. E. ül és nem csinál semmit, K. vár. Majd ahelyett, hogy E. néni egy mondattal megerősítené: a fészbukolás nem a tanszoba kötelező eleme, elkezdi ápolni a lelkét. A minősíthetetlen megszólalás nem játszik. Azt tűrnünk kell. Elborult az agyam. Mondtam K-nak menjen haza, E. nénit meg megkértem, foglalkozzon inkább E-val, mert azért ül itt.

Csütörtökön Z. bácsi átadja a telefont, mondván: K. önként adta le. Gyanús a nagy változás, de ezer más dolog van. Telefon becsücsül a páncélba.

Este mit látok? K. a fészen éli az életét. Tehát a telót leadta, a SIM kártyát kivette. Barátságtalan lépés, oda a bizalom.

Pénteken bátortalan érdeklődés SIM kártya ügyileg. Kaján vigyorral elismeri. Mondom, ok, akkor nincs is szüksége az eszközre, nem adom vissza, csak felnőttnek. Elkezd őrjöngeni, akkorát rúg a tanári asztalba, hogy azt csodálom, nem tört ripityára. Közben sír, mint egy óvodás. Lerohan az irodába, ahol Zs. igh. próbálja magyarázni neki, hogy több „butaságot” is csinált. Csak tetézte a bajt. Őrjöng, a páncélszekrényt püföli, közben ordít, hogy feljelent, hogy lerúgja a fejem, megöl, stb. Mondom neki higgadtan, hogy tegyen úgy, ha az élete további néhány hónapját, évét Aszódon képzeli el, akkor hajrá!

Z. bácsi, akinek akkora a szíve, hogy az egész világ belefér, kétségbe van esve. Mert szétesőben a csoport, mert utálnak bent lenni, mert minden nap van valami. Nehéz, mert Z. bácsi egy nagyon érzékeny, finom lelkű valaki, aki összeomlik ezektől a konfliktusoktól. Szerintem meg bele kell állni, meg kell oldani, mert ha a szőnyeg alá söpörjük, ha elugrunk előle, ha nem veszünk tudomást róla, akkor egyszerre fog majd kiborulni a bili. És belefulladunk, mert annyi lesz, hogy eláraszt bennünket. Mondom neki, minden évben van ilyen, nem is egy. Ezeket kezelni kell. Kevés a csak a szépre emlékezem, mert még napi feladataink vannak. Majd 2 év múlva, addig pedig az a fő csapás iránya, hogy megoldjuk a problémákat. Közösen a csoporttal. Az életre kéne tanítanunk, nevelnünk, mert ez az örökös simi nem vezet sehová. Kiengedjük a gyerekeket, aztán sopánkodunk, hogy az „Élet” megrugdossa őket. Hát persze, ha mindig, mindent mi, felnőttek oldunk meg, és mindig, mindent elmaszatolunk. Szomorúan veszem tudomásul, hogy egyedül maradok, ha azt mondom: a gyereket nem elég szeretni. Okosan kell. És legfőképp nem kéne sajnálni. Mert attól még nem oldódnak meg az ügyeik, de elodázódik a lehetséges megoldás.

Azt is valószínűnek tartom, hogy mindannyian feszültek vagyunk, nehéz elviselni ekkora nyomást, ezért gyakrabban alakulnak majd ki konfliktushelyzetek. De muszáj. Mert mi, felnőttek kiléphetünk(?), de a gyerekeknek esélye sincs.

Azért van még jó dolog is. És ez lök tovább a napi kudarcok ellenére is.

B. bácsi felolvasta Erdős Virág: ”„Ezt is elviszem magammal…”

című versét. Feladat: ennek alapján próbáld megfogalmazni, neked mi a fontos, te mit vinnél, ha elhagynád az országot.

Szokás szerint írtak mindenféle jókat, de ketten versbe szedték. B. bácsi elégedett lehetett, mert begépelte. ☺ Én beestem az asztal alá a gyönyörűségtől. Erős felindultságomban elküldtem a két művet EV-nak is.

Itt a válasz: